2023. november 29-én, 100 éves korában elhunyt Henry Alfred Kissinger volt amerikai külügyminiszter, a világ egyik, ha nem a legismertebb diplomatája. Személye és szakmai pályafutása alapjaiban határozta meg az amerikai külpolitikát, ezért nem túlzás kijelenteni, hogy a világtörténelem alakulására is nagy hatást gyakorolt. Bár tevékenységének bemutatása hosszú életrajzi köteteket igényelne, halála kapcsán érdekes áttekinteni azokat az eseményeket, amelyek a kivételes képességű személy életében kiemelt szereppel bírtak, és amelyek minden bizonnyal beírták a nevét a történelemkönyvekbe.

Kissinger 1983-ban, egy általa elnökölt bizottság ülésén (forrás: Shutterstock)

Az egykori külügyminiszter Heinz Alfred Kissingerként látta meg a napvilágot a németországi Fürthben, 1923. május 27-én. Zsidó családba született, ezért a haláltáborok elkerülése végett családjával New-Yorkba volt kénytelen emigrálni 1938-ban. A második világháborúban éppen szülőhazája ellen végzett feladatokat a belső elhárításban, mint német tolmács. Egyetemi tanulmányait a Harvardon végezte, ahol summa cum laude eredményei miatt a legkiemelkedőbb diákok között tartották számon. Később az egyetem alkalmazásában tevékenykedett, majd kilépett a politikai életbe. Nelson Rockefeller egykori new-york-i kormányzónak lett a külpolitikai tanácsadója, majd Richard Nixon elnök 1968-as győzelmét követően az elnöki kabinetbe került. Külügyminiszterként 1973 és 1977 között tevékenykedett, hivatali idejének első évében pedig Nobel-békedíjat kapott az amerikai belpolitikát alapjaiban meghatározó vietnámi háború lezárására irányuló tevékenységéért.

Politikai súlyát mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy Gerald Ford elnöksége alatt is külügyminiszter maradt, közvetlenül a Watergate-ügy után.

Kissinger egyik leghíresebb eredménye a hidegháború legjelentősebb diplomáciai eseményének is tekinthető: nagyrészt az ő erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült létrehozni az amerikai-kínai együttműködést, amelyet szokás az ,,enyhülés és nyitás Kína irányába” szófordulattal is leírni. Ez kétségtelenül briliáns húzásnak bizonyult, több okból is. Egyrészt a hidegháború idejében, amikor a két szembenálló blokk ideológiái egymással állandó versenyben voltak, kiegyezni a legnépesebb kommunista országgal nagyfokú realitásérzékről és tisztánlátásról árulkodik. Másrészt, az Egyesült Államok úgy nyitott Kína felé, hogy közben mindvégig elismerte és támogatta Tajvan függetlenségét (ez a kérdés mindmáig konfliktusokat generál a két fél között). Harmadsorban,

a felélénkülő amerikai-kínai kapcsolatok megosztották a kommunista blokk országait is (Magyarország Moszkvát, Románia viszont Kínát választotta partneréül).

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, ezzel a lépéssel sikerült elszigetelni egymástól a két legnagyobb kommunista országot. Ezekben az eseményekben Kissinger igen tevékeny részt vállalt, ő szervezte meg Richard Nixon, Csou En-laj és Mao Ce-tung 1972-es találkozóját, amely addigi erőfeszítéseinek megkoronázása volt.

Kissingernek továbbá jelentős hatása volt a SALT-1 és SALT-2 kölcsönös fegyverleszerelési egyezmények megkötésére, amelyek a hidegháború mérséklésének idejét hozták el. Továbbá tevékenyen támogatta Dél-Amerikában a kommunista pártok ellen irányuló helyi erőfeszítéseket, noha ez azzal járt, hogy katonai juntákat is kellett pártolnia. Kissinger antikommunista és reálpolitikai irányának jó példái ezek: megmutatják, hogy

mindig az amerikai érdeket tartotta szem előtt, és ennek eléréséhez nem vonakodott kiegyezni akár egy kommunista országgal vagy mérsékelten támogatni a muszlim Pakisztánt India ellenében.

Különösen sokat köszönhet Kissingernek Izrael, mivel az amerikai diplomata segített rendezni a területi kérdéseket az 1973-as jóm kippúri háború után. Ennek következtében Izrael visszaadta Egyiptomnak az elfoglalt területek jelentős részét, ugyanakkor az arab állam elismerte Izrael függetlenségét, és szakított addigi szovjetbarát külpolitikájával. A sors fura fintora, hogy Kissinger életének pontosan felén, félszáz évnél, és életének utolsó évében, száz éves korában is tanúja volt egy izraeli-arab háborúnak. Előbbinél sikerült viszonylag nagy és hosszan tartó eredményeket elérnie, utóbbi végét azonban már nem érhette meg.

Kissinger jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint a külpolitikában adott tanácsai és meglátásai. Amikor először belépett a politikai életbe, az USA 53. külügyminisztere, Christian Herter volt a külügyek első számú felelőse, halálakor pedig Antony Blinken, az Amerikai Egyesült Államok 71. külügyminisztere van hivatalban. Ugyanakkor Kissinger egészen élete végéig meghatározó alakja maradt az amerikai diplomáciának, aktívan figyelve és elemezve a világ eseményeit. Publikációit és médiamegjelenéseit saját honlapján tette közzé az érdeklődők számára, könyveit és tanulmányait pedig előszeretettel hivatkozzák az akadémiai szférában.

Republikánus párti volt, ugyanakkor a demokrata elnökök is adtak a szavára.

A magyar nyilvánosságban elsősorban könyvei miatt ismert: eddig hét könyvét fordították le és adták ki magyar nyelven, Világrend című kötete 2022-ben pedig már az ötödik utánnyomásánál tart.

Henry Kissinger száz évét nem lehet egyetlen megemlékezésbe belesűríteni. Ahogy a világ országainak vezetői, úgy minden külpolitika iránt érdeklődő ember, legyen laikus vagy akár szakértő, különböző módon emlékezik meg a diplomácia emblematikus alakjáról. Henry Kissinger személye ugyanakkor eltávozása ellenére is a nemzetközi kapcsolatok formálója marad, mivel realizmusa és tárgyalókészsége követendő példaként állhat a diplomaták számára, a világtörténelemre gyakorolt hatását pedig történészek fogják értékelni és elemezni. Az viszont kijelenthető, hogy a volt amerikai külügyminiszter száz éves életének végével lezárult egy korszak a diplomácia történetében.

Rest in peace, Henry Kissinger!

Írta: Ferencz Attila Norbert

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon