Az iráni perzsa állam az 1979-es iszlám forradalmat követően elszigetelve találta magát a Közel-Kelet sakkjátszámiban. Mára viszont az egyik legmeghatározóbb regionális hatalommá nőtte ki magát. Alapvetően a perzsák által fizetett közvetett szereplők, azaz proxyk elősegítik Teherán geopolitikai érdekeinek megvalósítását. Ilyenek a síita pártok, milíciák, továbbá egyéb fegyveres radikális csoportok. Nyilván Irán egyedül nem lett volna képes egy ilyen hatalmas hálózat kiépítésére: a külső nagyhatalmak is elősegítették ezt a folyamatot – írja elemzésében a Wilson Center.
Míg a hidegháborúban az Egyesült Államok volt Irán egyik legjelentősebb szövetségese, mára a nyugat által egyik legszankcionáltabb állammá vált. Alapvetően ez a nyugati attitűd gátolja bizonyos képességek megszerzésében, ennek ellenére a térség államainak aggodalmai nem csillapodnak az iráni nukleáris program hallatán.
Izrael éli meg a legnagyobb fenyegetésként az iráni proxyk terjeszkedését, így a vele nem barátságos Szaúd-Arábiával kénytelen egy csónakban evezni.
A szankciók valóban gyengítették az iráni gazdaságot és valutát, így például ma 1 amerikai dollár (USD) nagyjából 42 275 iráni riallal egyenlő. Nem beszélve a magas inflációról, amely jelentősen rontotta az így sem túl magas életszínvonalat.
Ennek ellenére Irán befolyása nem csökkent, hanem még nőtt is. A szankciók nem voltak képesek megdönteni a „forradalmi” kormányzatot.
Rendkívül érdekes, hogy a Nyugat sem egységes a kérdésben, mivel Washingtonnal szemben Európa az orosz fosszilis energiahordozók kiesését részben a perzsák exportjával szeretné pótolni.
Ahogy a térképen is kiolvasható ott, ahol jelentős a síita lakosság aránya, ott Irán képes megvetni a lábát. A radikálisan puritán síita vezetés egyik legerősebb fegyvere az iszlám megosztottságában keresendő.
A síita-szunitta ellentétet Teherán egyértelműen fegyverként használja fel. Mondhatni az egyetlen releváns síita játékos a közel-keleti sakkjátszmában maga Irán.
Teherán rendkívül magabiztosan alkalmazza a soft- és hard-power együttesét. Míg a soft-power jegyében a síita iszlám, vallási iskolák, perzsa barát sajtótermékek segítségével erősíti befolyását az iszlám világban; addig a hard-power alkalmazásával már fegyveres csoportok segítik elő Teherán geopolitikai érdekeit. Elég, ha a Hezbollah nevű radikális fegyveres csoportra gondolunk, amely Libanonban már annyia erős bázissal rendelkezik, hogy legális pártként a törvényhozásba delegálhatott képviselőket.
A Közel-Kelet az olajban és földgázban dúskáló erőforrásainak és geopolitikai elhelyezkedésének köszönhetően igencsak fontos a nagyhatalmak számára. Már a hidegháború is rámutatott, hogy a két szuperhatalom, Washington és Moszkva is érdekelt a térségben. Az USA a bipoláris világrendet követően több erődemonstrációt is tartott, méghozzá Irakkal szemben. Habár a szaddami vezetés valóban kimutatta agresszivitását, utólag könnyű felismerni, hogy Washington részéről hiba volt „kikapcsolni” Irán akkori legnagyobb ellenfelét, a Szaddám Husszein vezette Irakot.
Az iraki síita lakosság pedig erőteljesen szimpatizál a testvéri Iránnal. Mondhatni maga az Egyesült Államok kínálta tálcán Teheránnak a káoszba süllyedt országot.
A forradalmi iráni vezetés a törzsi és vallási háborúba süllyedt Szíriában és Jemenben is megvetette lábát fegyveres proxy-szervezeteken keresztül. Perzsa támogatású milíciák sora segíti hatalmon tartani Asszad szíriai síita barát elnököt. Jemen, amely a legnagyobb elszenvedője a szaúdi-perzsa proxyháborúnak, szintén egy fontos geopolitikai játszótér a teheráni vezetésnek.
A radikális síita Irán kihívás mind Izraelnek, Szaúd-Arábiának és az Egyesült Államoknak. Viszont ez nem jelenti azt, hogy egy elszigetelt államról lenne szó. Peking mellett Moszkva is elmélyítette gazdasági kapcsolatait Teheránnal. Az Egyesült Államok sokat tesz a perzsák befolyásának csökkentéséért, elég ha Kászem Szolejmáni tábornok likvidálására gondolunk. A bipoláris világrend felbomlása más játékosokat is bevonzott a térségbe, ilyen Kína, amely sikeresen tető alá hozta a két rivális, azaz Szaúd-Arábia és Irán közötti ideiglenes „megbékélést”.
Szemlézte: Szabó Bence
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
