Ha Washington sikeresen akar szembeszállni szuperhatalmi ellenfeleivel, radikálisan meg kell reformálnia hadiiparát, figyelmeztet a Center for International and Strategic Studies elemzése. A legfontosabb megállapításokat tárjuk az olvasók elé.

Az Egyesült Államoknak nemcsak az ereje, hanem a gyengesége is világossá vált az ukrajnai háború alatt. Ez elsősorban a hadiiparának a problémáiban rejlik. Ugyanakkor ez nem feltétlenül rossz Amerikának, hiszen így egy relatíve biztonságos környezetben nézhet szembe a reformok szükségességével.

A legfőbb probléma a bürokrácia. Az amerikai hadiipar roppant lassan termel egy igazi, nagy háborúhoz szükséges hadianyagmennyiséget. A legtöbb bonyolult rakétatípusból mostantól számítva 2 év múlva kezdődhetne el az újabb adag termelése, ha a jelenlegi szerződési procedúrákat vesszük alapul. Ezek a rakéták ráadásul olyan eszközök, amelyek gyorsan és biztosan elfogynak. A szintén CSIS által futtatott hadijátékokban az derült ki, hogy

egy komoly Kína elleni konfliktusban egy hét alatt 1000 alá csökkenne az amerikai haderő készlete a sokféle hajó elleni, légvédelmi és általános csapásmérő precíziós rakétákból.

A legfontosabb tehát a lőszerhiány. Az ukrajnai háború máris számos lőszerfajtából kritikusan alacsonyra csökkentette a készleteket. Két, Ukrajnának szállított fegyverfajtából magasak a készletek: egyik a 105 mm-es tüzérségi lőszer, a másik pedig a részletesebben nem kategorizált„kézifegyver-lőszerek”. Ezenkívül azonban teljes fegyverrendszerek is egyre inkább elfogynak az amerikai fegyverraktárakból, s a pótlásuk kérdéses. A 105 mm-es tarackok és az M113 páncélos szállítójárművek esetében a gyártás már nem is folyik tovább. A jelentés itt olyan szempontból torzít, hogy az M113 esetében nem is releváns a kérdés, mert az amerikai hadsereg már elavultként tartja számon a típust. Az M101 105 mm-es tarack esetében sincs döntő fontosságú fegyverrendszerről szó.

Annál aggasztóbb viszont a háború tüzérségi harcának zömét vállaló 155 mm-es lőszerek és tarackok mennyisége. Mind a kettő már csak alacsony számban érhető el az amerikai hadseregnél, ami a termelés felgyorsítására hív.

Az amerikai hadseregnek a hadianyag sürgető újratermelése kapcsán azonban szembe kell néznie az innovációs szükségletekkel is. Ezek két irányból is jelentkeznek. Egyrészt:

mennyit költsön a haderő az adott költségvetésből az innovációra, és mennyit a régebbi fegyverrendszerek felhalmozására?

Persze a legjobb lenne, hogyha mindkettőre „sokkal többet” tudna fordítani, de ez nem reális. Még ha növekszik is a költségvetés, nagyok az innovációs és nagyok a felhalmozási igények, ezeket pedig ki kell egyensúlyozni.
Másrészt azonban felvetődik az a probléma is a már futó fejlesztési programokkal kapcsolatban, hogy mikor érdemes kezdeni a felhalmozást? Lehet, hogy mire egy rendszerből és a hozzávaló lőszerből nagy mennyiség halmozódik fel, már elavult lesz mindkettő.

Az amerikai hadseregnek tehát el kell találnia a megfelelő költségkereteket a két tényező egyensúlyozására, és el kell találnia a megfelelő pillanatot, amikor már megfelelő eszközöket és lőszereket halmozhat fel egy-egy kategóriában.

Mindeközben meg kell reformálnia a hadianyag-beszerzést, hogy ne tartson évekig egy-egy adag fegyver gyártásának a beindítása. A meglevő hadianyag-kereteket pedig fel kell skáláznia, hogy ne egy hétig tartson a lőszer például egy Tajvanért vívott konfliktusban. Mindent összevetve: az USA-nak hadiüzemmódra kell kapcsolnia, kiiktatva a bürokráciát és a hagyományos költségmegfontolásokat. Kérdéses, hogy erre a jelenlegi inflációs környezetben és egyre az növekvő államadósság mellett mikor lesz elegendő forrás.
A hadianyagtermelés reformja megmutathatja Amerika erőtartalékait, vagy felszínre hozhatja kapacitásai és anyagi lehetőségei súlyos korlátait.

Szemlézte: Farkas Dániel

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon