Az orosz-ukrán háború kitörése, valamint az amerikai-kínai viszony forrósodása újra a nagyhatalmak közötti versengést helyezte a nemzetközi kapcsolatok kutatói között folyó szakmai párbeszéd középpontjába. Ennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy más, kisebb szereplők is veszélyt jelenthetnek a globális biztonságra. Ilyen például Észak-Korea, amelynek bár nukleáris fejlesztései egyelőre nem jelentenek akut fenyegetést, ez rövid időn belül változhat.

Kim Dzsong-un 2021 januárjában, a Koreai Munkáspárt nyolcadik kongresszusán jelentette be a hadsereg radikális és átfogó modernizációját, amely nem csupán az ország konvencionális haderejét érinti, hanem azon nukleáris arzenált is, amelyet számos nemzetközi megállapodás és keretrendszer igyekezett korlátozni – eddig sikertelenül. Ankit Panda (Carnegie Endowment for International Peace) a The Diplomat hasábjain megjelent írása szerint a kommunista állam mára odáig jutott, hogy képes lehet taktikai atomfegyverek előállítására, ami teljesen új fenyegetést jelenthet az Amerikai Egyesült Államok számára. Ahhoz, hogy megértsük Észak-Korea nukleáris törekvéseit, át kell tekintenünk az ország atomtechnológiával kapcsolatos múltját, valamint az észak-koreai külkapcsolatok legújabb fejleményeit.

Történelmi áttekintés: A színlelt együttműködéstől a nyílt szembenállásig

A koreai háború vége után (1953. július 27.) Észak kommunista vezetése szinte rögtön belekezdett a nukleáris technológia fejlesztésébe, amit jól mutat az Atomenergiai Kutatóintézet, valamint a Tudományos Akadémia létrehozása. Az ötvenes években Észak-Korea szorosan együttműködött a Szovjetunióval, így csatlakozott annak egyesített nukleáris kutatóintézetéhez.

A ’70-es években az ország belső fejlesztésű technológiák eredményeként képes lett az IRT-2000 kutatási reaktor bővítésére, amelyet egy trilaterális szerződés keretében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) felügyelt. A nyolcvanas években tovább folytatódtak a fejlesztések, amelyeknek köszönhetően elindult az uránforrások feltárása, valamint az 5 MW-os jongbjoni atomreaktor kivitelezése is megkezdődött.

A kilencvenes évek végére Észak-Korea aláírta a nemzetközi atomsorompó-egyezményt (cserébe a könnyűvizes reaktor megépítéséhez elengedhetetlen szovjet technológiáért), valamint a Koreai-félsziget non-proliferációjáról szóló egyezményt is, amelyben a felek elhatárolódtak a nukleáris fegyverek használatától, és az Egyesült Államok is kivonta atomfegyvereit Dél-Korea területéről.

Az elfogadott megállapodások ellenére 1994-re válság alakult ki az atomfejlesztéseket illetően, hiszen hírszerzési információk alapján bebizonyosodott, hogy Észak-Korea 1989-1991 között több alkalommal állított elő plutóniumot,

és az ezzel kapcsolatos vizsgálat során korlátozta az IAEA szakembereinek munkáját. Ezen felül elkezdte a nukleáris fűtőrudak eltávolítását – szintén az Ügynökség delegáltjainak felügyelete nélkül. Ezután Clinton elnök az ENSZ Biztonsági Tanácsát szankciók alkalmazására kérte. A krízisnek végül a Jimmy Carter és Kim Il-szung által létrehozott keretegyezmény vetett véget 1994 októberében.

A 2000-es évek elején szintén hírszerzési információk következtében került napvilágra, hogy Észak-Korea magasan dúsított urán (HEU) kinyerésére indított programot. Ez újabb válsághoz vezetett, amelynek eredményeképp az Egyesült Államok felfüggesztette a korábban említett keretegyezményben ígért olajszállítmányokat, majd

Phenjan 2003. január 10-én kilépett az atomsorompó-egyezményből.

A kilépés után, ugyanazon év áprilisában trilaterális tárgyalások kezdődtek Észak-Korea, az Egyesült Államok, valamint Kína részvételével, amelyek hatoldalúra bővültek (Oroszország, Japán, és Dél-Korea csatlakozásával), majd 2005 szeptemberében vezettek csak eredményre. Ennek értelmében Phenjannak fel kellett függesztenie az atomprogramot, míg az USA hivatalosan is ígéretet tett, hogy sem konvencionális, sem nukleáris fegyverekkel nem áll szándékában megtámadni a kommunista országot.

Ennek ellenére 2006 októberében sor került az első atomtesztre, amely nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket. Ezután a hatoldalú formátumban újabb tárgyalások kezdődtek, amelyek nem vezettek különösebb eredményre. Kim Dzsong-un 2011-es hatalomra kerülése után bilaterális alapon indult párbeszéd Washington és a kelet-ázsiai partner között, azonban az ebből született megállapodás semmisnek bizonyult, miután Phenjan egy Unha rakéta segítségével műholdat juttatott a világűrbe.

2012 után csupán 2018-ban kezdődött meg újra a diplomáciai kommunikáció a felek között, hiszen ekkor találkozott Donald Trump Kim Dzsong-unnal,

amely után előbbi kijelentette, hogy Phenjan nem jelent nukleáris fenyegetést az Egyesült Államokra. Ezzel együtt azonban Észak-Korea továbbra is jelentős nukleáris arzenállal rendelkezik, amelynek fejlődése aggodalomra adhat okot az amerikai döntéshozók számára.

Atomfegyverek a gazdasági válság árnyékában

Ahogy más államok, úgy Észak-Korea is jelentősen megszenvedte a koronavírus okozta globális pandémia következményeit, azonban nem ez volt az egyetlen ok, amiért Phenjan gazdasági válság megoldására kényszerült. A nemzetközi szankciók, a rossz időjárás, valamint a kereskedelemben érzékelhető visszaesés együttesen a rezsim által alkalmazott izolációs politikával komoly krízishelyzetet indukáltak.

Mindezek ellenére, Phenjan továbbra is folytatja a nukleáris fejlesztéseket, amelyek nyugati szemmel értelmetlennek tűnhetnek. Ezzel szemben ez a leglogikusabb lépés, amelyet Kim Dzsong-untól várhatunk, hiszen

a nukleáris fejlesztés a kommunista vezetés felhatalmazásának alapja, így a rezsim túlélésének feltétele is,

amely egy gazdasági válsághelyzetben komoly veszélynek van kitéve. Ahogy Scott A. Snyder is fogalmaz, az atomtechnológia fejlesztés a rendszer „elsőszámú ideológiai alapja”. A technológiai fejlesztések az utóbbi években valódi kihívást jelentenek az Egyesült Államok számára, hiszen a diplomáciai párbeszéd gyakorlatilag megszűnt a két ország között. Ezt leginkább mutatja, hogy a Phenjan mostanra úgynevezett

„visszatérő rakétákkal” (reentry vehicle) is rendelkezik, amelyek képesek kibírni a Föld légkörébe való visszatérés során kialakuló extrém fizikai hatásokat.

Ahogy Katrin Fraser Katz és Victor Cha cikke is taglalja, Észak-Korea mára közel állhat hozzá, hogy kihívója legyen az Egyesült Államok védelmi rakétarendszereinek. Ezen felül fontos fejlesztésként kell értékelnünk a nukleáris robbanófejek méretének és súlyának csökkenését és a szállítási képességek bővülését. Ezek visszavezetnek az Ankit Panda korábban említett cikkében felvetett problémára, miszerint Phenjan képes lehet taktikai atomfegyverek előállítására. A szakértő úgy véli, hogy ez több szempontból is növelheti a nukleáris konfliktus kockázatát, hiszen ezen precíziós fegyverek könnyen alkalmazhatók kifejezett katonai célpontok ellen. Emellett a pártkongresszuson elhangzott bejelentés alapján elképzelhető, hogy a taktikai fegyverek nem egy központi helyszínen kerülnek elhelyezésre, hanem közvetlenül a délen húzódó demarkációs vonal mellett. Ez magával hordozza a nukleáris fegyverzet szétszóródásával járó kockázatokat, valamint annak a veszélyét, hogy az ezen eszközökkel kapcsolatos döntéshozatal átkerül a legfelsőbb körökből alsóbb - katonai - szintre, ami szintén kiszámíthatatlan következményekkel járhat.

Nemzetközi hatások: az orosz-ukrán háború

Az orosz-ukrán háború, bár távolinak tűnhet a kelet-ázsiai régióhoz mérten, mégis nagy hatással lehet az atomfenyegetésre. Fraser Katz és Cha korábban is említett, a Foreign Affairs-ben megjelent cikke három lehetséges következményt sorol fel.

Elsőként kell megemlíteni, hogy a nyílt agresszió alkalmazása ezesetben is rossz példával szolgál a nemzetközi rendszer szereplői számára. Ennek ellenére meglepetésre adhat okot, hogy Észak-Korea Ukrajnát elrettentő példaként interpretálhatja saját maga számára, hiszen Kijev feladni kényszerült a Szovjetuniótól örökölt nukleáris erejét. Ennek következtében – elrettentés hiányában – agressziót szenvedett el.

Emellett érdemes kiemelni, hogy az orosz vezetés több esetben is fenyegetőzött atomfegyver használatával, amely Kim Dzsong-un percepciójában könnyen értelmezhető elrettentő erőként, hiszen a NATO máig hivatalosan nem avatkozott be az ukrajnai háború során.

Ez példaként szolgálhat, hiszen amennyiben sor kerülne egy észak-dél háborúra a Koreai-félszigeten, az atomfegyverek visszatarthatják az Egyesült Államokat az intervenciótól.

A harmadik tényező csupán hipotetikusan értelmezhető, hiszen 2022 augusztusáig vetettek be taktikai atomfegyvert Ukrajnában. Ha ez mégis megtörténne, akkor Phenjan percepciójában igazolást kaphat a feltételezés, hogy a taktikai nukleáris fegyverek nagyobb rugalmasságot adnak, miközben hasonlóan hatékonyak, mint a hadászati társaik.

Összefoglalva tehát kimondható, hogy Észak-Korea nukleáris fejlesztései továbbra is kihívást jelentenek mind az Egyesült Államok, mind a kelet-ázsiai régió más államai számára. A taktikai atomfegyverek fejlesztése új fejezetet nyithat a Phenjan jelentette kockázatok történetében, amelyre a nemzetközi közösségnek reagálnia kell – az egyéb akut krízishelyzetek mellett is.

Források:

FRASER KATZ, Katrin, CHA, Viktor (2022): North Korea’s Missile Message, Foreign Affairs.

PANDA, Ankit (2022): North Korea’s Dangerous Turn, The Diplomat.

PANDA, Ankit (2022): North Korea’s evolving nuclear force: Implications for peace and security on the Korean Peninsula, Trends Research.

REVERE, Evans J. R. (2021): North Korea’s Economic Crisis: Last Chance for Denuclearization?, Brookings.

SNYDER, Scott A. (2021): How Kim Jong-un Advanced North Korea’s Military in a Decade, Council on Foreign Relations.

COUNCIL ON FOREIGN RELATIONS (2022): North Korean Nuclear Negotiations

NTI (2018): North Korea Nuclear Overview

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon