Peking túlságosan érdekelt a kelet-európai békében ahhoz, hogy nyugodtan kövesse Oroszország agresszióját, noha a közös ellenség kovácsolta partnerség továbbra is megingathatatlannak tűnik. 

Már Oroszország teljes körű offenzíváját megelőzően számos angolszász szaklap értekezett Kína érdekeiről az ukrán válság vonatkozásában, s a háború kibontakozásával természetesen még nagyobb figyelem hárult a pekingi reakciókra. Egyértelmű, hogy a két keleti hatalom közötti stratégiai együttműködés erős, a tendenciákat tekintve pedig egyre több területet egyre mélyebben érint. Mi sem igazolja ezt jobban, mint Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnök közös deklarációja egy néhány héttel ezelőtti találkozó összegzéseként. „Az országaink közti barátságnak nincsenek korlátai, az együttműködésünk pedig nem ismer tiltott területeket” – idézi a vezetőket az Al Jazeera. 

Az orosz-ukrán háború kirobbanásával egymás után érkeztek a nemzetközi politikai reakciók, szankciók és elítélő megnyilvánulások, Kína természetesen nem állt be a nyugati hatalmak sorába; ugyanakkor

hiba lenne azt állítani, hogy a kelet-ázsiai ország a tenyerét dörzsölve, elégedetten követi Moszkva agresszióját.

A pekingi kormányzat és az állami sajtó kommunikációjában valóban kirajzolódik a nyugati riválisok, illetve a NATO (mint közös ellenség, amely egyébként közelebb hozhatja egymáshoz a feleket) felelősségét firtató, valamint az orosz támadás mértékét relativizáló narratíva. A támadás napján továbbá feloldottak minden korlátozást az Oroszországból importált búzára vonatkozóan. Mindezért Joe Biden amerikai elnök burkoltan, Scott Morrison ausztrál miniszterelnök pedig nyíltan ítélte el Kínát kiemelve, hogy a távol-keleti nagyhatalom „mentőövet dobva” Moszkvának aláássa a szankciók hatékonyságát.

Érezhető tehát, hogy politikailag Peking melyik oldalon áll, mindazonáltal a katonai konfliktus őt is érzékenyen érinti.

Nem véletlen, hogy a kínai kormánytisztviselők a háború kezdete előtt és azóta is a konfliktus békés, diplomáciai úton történő megoldását szorgalmazzák. A gazdasági óriás ugyanis az Európa egyik fontos kapujának számító és nem mellesleg az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés részének tekintett Ukrajnában is jelentős befolyásra tett szert, hiszen az építőiparban és a telekommunikációs szektorban egyaránt több milliárd dollár értékű befektetéssel rendelkezik. Kínának emellett a saját ellátása szempontjából, nagyarányú gabonaimportja miatt sem elhanyagolható az ukrán föld biztonsága. Az ENSZ adatbázisa szerint a kukoricabeszerzés tekintetében a háborúba sodródott ország volt az elmúlt években a legfontosabb kereskedelmi partnere.

Érdemes még vizsgálni azt is, ahogy az ukrán helyzet kapcsán a Kínai Népköztársaság kommunikációjában megjelenik a függetlenség, a szuverenitás és a területi integritás iránti egyértelmű elkötelezettség. Ez látszólag ellentmondásosnak tűnhet, tekintve, hogy sokan (így Boris Johnson brit miniszterelnök is) attól tartanak, hogy az orosz benyomulás felbátoríthatja Pekinget Tajvan megszállására. A Kínai Kommunista Párt ugyanakkor a szigetre saját országa integráns és elidegeníthetetlen részeként tekint, míg Ukrajnára független államként. Amellett, hogy

Peking a Krím-félsziget elcsatolását sem ismerte el, az orosz-ukrán konfliktusban a kínai külügy leszögezte: Ukrajna nem Tajvan.

It is unwise of the #Taiwan authorities to try to exploit the #Ukraine issue to its benefit. Taiwan is not Ukraine. It is an inalienable part of #China’s territory, and this is an indisputable historical and legal fact.

— Hua Chunying 华春莹 (@SpokespersonCHN) February 23, 2022

Oroszország és Kína együttműködése mindig akkor a legerősebb, ha az Egyesült Államok hatalmának megingatásáról van szó, mivel érdekeik e téren fűződnek leginkább össze. A területi követeléseik kapcsán azonban már sokkal óvatosabban viszonyul egymáshoz a két ország – vallja egy orosz-kínai kapcsolatokat kutató professzor. 

Hszi Csin-pingnek tehát okoz némi dilemmát, hogy Putyin törekvéseinek támogatását vagy a kínai geopolitikai törekvések szempontjából rendkívül fontos gazdasági terjeszkedést részesítse előnyben. Egyes szakértők szerint jelen helyzetben a kínai államfő előbbit fogja választani, mivel az elsődleges politikai célja az Egyesült Államok vezette liberális világrend meggyengítése. Ennek eléréséért pedig hajlandó némi gazdasági veszteséget elkönyvelni és a Moszkvával kötött érdekházasságot még szorosabbra fűzni.

A Financial Times cikke mindezt még annyival egészíti ki, hogy a nyugati országok és szervezetek által sorra foganatosított szankciók egyrészt végleg Peking karjaiba lökhetik Moszkvát, másrészt eredményességük remek hatástanulmányként szolgálhat a kínai vezetésnek, ha esetleg később ők is olyan lépésre szánnák el magukat, ami kihúzza Washingtonban a gyufát. A Foreign Affairs szerzői ugyanakkor jelzik, Kínának nem érdeke egy olyan hidegháborús szembenállás kiéleződése, amelyben a négy általa legfontosabbnak vélt világhatalom (USA, EU, Oroszország és Kína) párba állva elszigetelődik egymástól. Noha utóbbi kettő bizonyos területeken (pl. energia- vagy élelmiszerkereskedelem) jól kiegészíthetné egymást, Peking mégiscsak a felsoroltak közül a leggyengébb szövetségessel maradna egyedül.

Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.

Szemlézte: Irlanda Balázs

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!