2022. január 28. 07:00 - Danube Institute

Hogy nézne ki egy Ukrajna elleni orosz invázió?

Mint korábban többször tárgyaltuk, az orosz csapatösszevonások az ukrán határ mentén komolyan felvetik egy, a Moszkvával már évek óta rossz viszonyban lévő kelet-európai állam elleni invázió lehetőségét. De milyen módon zajlana le Európa évtizedek óta legnagyobb hagyományosan vívott konfliktusa, ha bekövetkezne? A Foreign Affairs veszi számba a lehetőségeket.

oroszinvazio_nyito.jpg

Fontos tény, hogy az Alexander Vindman, a Trump-adminisztráció alatti Nemzetbiztonsági Tanács korábbi tagja és kutatási asszisztense, Dominic Cruz Bustillos által jegyzett cikk alapvetően biztosnak veszi az orosz inváziót. A szerzőpáros érvelése sajátos: szerintük Ukrajna Oroszországra azért jelent fenyegetést, mert magában hordozza egy, az orosznál egészségesebb és igazságosabb társadalmi rendszer lehetőségét, ezt pedig Moszkva nem engedheti, hiszen ez a saját tekintélyelvű rezsimjét destabilizálná. Ez a lehetőség nem kizárható, a folyamatról korábban írtunk a blog hasábjain.

Az azonban kevésbé érthető, hogy egy ilyen hosszú távú „soft power” fenyegetést miért érezne Oroszország annyira kritikus jelentőségűnek, hogy azonnali komoly beavatkozásra szánja el magát.

Ettől függetlenül az orosz támadás veszélye nyilvánvaló, de megkérdőjelezhető, hogy valóban itt rejlenek-e a közvetlen kiváltó tényezők. A felvázolt inváziós ok kis módosítással tűnik reálisnak: Oroszország nemcsak jobb állammodellje, hanem ellenségessége miatt nem akarja megtűrni a nyugat-barát ukrán rezsim létét egy számára kulcsfontosságú régióban, és igyekszik kritikus csapást mérni rá, mielőtt jobban megerősödhetne, és ezzel egyre nehezebben leküzdhetően gyengítené az orosz stratégiai lehetőségeket.

Az írás, miután leszögezte az invázió fenyegetésének tényét, három lehetséges forgatókönyvet vázol fel. Az első egy kismértékű eszkaláció lenne. Az oroszok, mint korábban a Kaukázusban is tették, esetleg elismerhetik a kelet-ukrajnai szakadár államokat, ezáltal Grúziához hasonlóan provokálva egy ukrán támadást. Ebben az esetben a műveletek az ukrán hadsereg megtörésére korlátozódnának, és stabilizálnák a szakadár területek helyzetét. Az ezen lehetőséget előkészítő, a kis államok elismerésére vonatkozó törvényjavaslatot már be is nyújtotta az Orosz Kommunista Párt, így nem tűnik teljesen lehetetlennek ez a forgatókönyv. Egy ilyen akció ugyanakkor a felvonultatott erőkhöz képest nem jelentene döntő stratégiai előnyt Oroszországnak, s nem törné meg a jelenlegi ukrán rezsimet.

Egy másik szcenárió szerint az orosz hadsereg területek elfoglalására törekedne Ukrajnában, elsősorban délen, összekötve a szakadár köztársaságokat, a Krímet és Transznisztriát.

Ezzel elvágnák Ukrajnát a tengertől és stabilizálnák az orosz pozíciókat. Mindez döntő csapást is jelentene a Nyugat-barát irányvonal legitimitására, így a háború tulajdonképpeni célját is teljesítené. Két alverziója van mindennek: egyik esetben csak a Krímet kötnék össze az orosz területekkel Mariupol kikötőváros lerohanásával, másik esetben egy partraszállással Odesszát és környékét is lerohannák. Ha ezt az eljárást akarják követni, az valóban megfelelő kaliberű művelet lenne a most összevont haderők méretéhez képest, de egyúttal nagy veszélyekkel járna: egy nagyon nagy területet kellene tartaniuk, széles frontvonallal együtt, az idegen terület megszállásának minden nyűgét felvállalva, akár hosszabb távon is.

A harmadik és a szerzőpáros szerint legvalószínűbb opció egy nagy, Ukrajna majdnem teljes területére kiterjedő, minél gyorsabban végrehajtott invázió, amelynek keretében

az oroszok villámháborúban igyekeznének minél gyorsabban megbénítani az ukrán hadsereget és politikai vezetést.

Lerombolnák az újonnan épített fegyvergyárakat és a legkritikusabb jelentőségű infrastruktúrát. Összességében megtörnék az ország erejét, minél gyorsabban kierőszakolva egy nekik kedvező rendezést, majd visszavonulnának. Az orosz hadsereg legnagyobb előnye amúgy is technikai eszközeinek mennyiségében és minőségében rejlik: mint Ian Bremmer, az Eurasia Group vezetőjének tweetje is rámutat: a számbeli fölény „csak” háromszoros, míg a technikai eszközökben az előny egyes kategóriákban 5-6-szoros. Persze mindez nem mond el semmit az éppen felvonultatott és valóban harcba vethető eszközök arányáról, de ad egy általános képet az erőviszonyokról.

Más szakértők is megerősítik ennek a forgatókönyvnek a valószínűségét. A nagy tekintélyű RAND think-tank egyik elemzője szerint az Egyesült Államoknak kevésbé kellene az orosz inváziót lassító, a szárazföldi erők ellen használható kézi- és páncéltörő fegyvereket adnia, és inkább a légvédelmi eszközökre koncentrálnia. Mindezzel arra célzott, hogy az orosz invázió legvalószínűbb formája egy nagy mélységű, a légierőt komoly mértékben használó összfegyvernemi csapás lehet, és kevésbé kell hosszú, a megszállók elleni gerillaharcokra gondolni.

A cikk szerzői felvázolják azokat a lehetőségeket is, amelyekkel a Nyugat esetleg válaszolhat az orosz invázióra. Mindez persze magába foglalná a pénzügyi rendszerből való teljes kizárást, technológiai exportok leállítását a régi COCOM-listához hasonlóan, és természetesen Ukrajna maximális támogatását, persze a NATO hadba lépése nélkül.

Arról, hogy a NATO és persze az Egyesült Államok nem fog harcolni, már majdnem teljes a konszenzus.

Még a mai megosztott amerikai politikai szcénában is kiállt az American Conservative egyik szerzője Biden mérsékelt válasza mellett, rámutatva, hogy az orosz közelkülföld nem ér meg az Egyesült Államoknak egy háborút. Így Ukrajna csak közvetett támogatással a háta mögött várhat egy esetleges összfegyvernemi támadást Oroszország irányából, amely, ha bekövetkezik, a tavaszi olvadás előtt meg kell, hogy érkezzen. Kelet-Európa izgalmas hetek elé néz.

Szemlézte: Farkas Dániel

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!

süti beállítások módosítása