Jens Stoltenberg főtitkár szerint a transzatlanti közösségnek elsősorban a technológiai versenyben kell minél szorosabban összefognia a kínai előretörés megfékezéséhez.

Az utóbbi időben számos nemzetközi esemény kapcsán vonhattuk le azt a következtetést, hogy a világpolitikai súlypontja valóban Dél-Kelet-Ázsiába tevődött át. Szakértők szerint már formálódik az amerikai-kínai hidegháború, így természetesen az is csak idő kérdése volt, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) mikor reagál nyomatékosabban az újfajta kihívásra.

A hidegháborús örökségnek számító politikai-katonai szövetség a Szovjetunió, s vele együtt a kétpólusú világrend felbomlásával egy kisebb egzisztenciális válságon kellett, hogy átlendüljön, hiszen – noha a Washingtoni Szerződés nem utal rá szó szerint – köztudott, hogy a szervezet a keleti blokk ellensúlyozására jött létre. A ’90-es években ezért egyértelmű ellenségkép híján az új világrend szerteágazó biztonsági kihívásaira helyeződött a hangsúly, a kétezres évek a válságkezelésről és az elhúzódó műveletekről szóltak, míg a Krím-félsziget annektálása után ismét a keleti határok készenléti képességei kerültek előtérbe.

Az előttünk álló időszakban pedig a NATO minden bizonnyal Kína feltartóztatására fog koncentrálni

– erre lehet legalábbis következtetni Jens Stoltenberg főtitkár legfrissebb megnyilvánulásaiból. Természetesen az ázsiai ország felemelkedésével a szövetség az eddigi agendában is ékes helyet elfoglaló orosz kihívástól nem elvonatkoztatva vagy attól függetlenül kíván foglalkozni, hiszen a két keleti hatalom említésre méltó stratégiai együttműködést folytat, ráadásul mindkettőjükre kiemelt figyelmet kell fordítani a kiberbiztonság és a technológiai verseny terén. A Financial Timesnak adott interjújában az egykori norvég miniszterelnök mindazonáltal leszögezte, hogy Pekinget nem ellenségnek, csupán veszélyforrásnak tekinti a szervezet. 

Jens Stoltenberg

Kína több értelemben is egyre „közelít” a transzatlanti közösséghez, hiszen – mint Stoltenberg sorolja – fokozza jelenlétét az Északi-sarkvidéken, a kibertérben sőt, egyes NATO-tagállamok kritikus infrastruktúrájában is. Emellett az ország katonai fejlesztései sem vehetők félvállról, ugyanis

a Népi Felszabadító Hadsereg egyre több nagy hatótávolságú fegyverrel rendelkezik, ezek pedig bármelyik tagállam területét képesek elérni.

A jövő szeptemberben leköszönő főtitkár azt is elmondta, hogy a tagállamok készek visszafogni külföldi tevékenységeiket, s inkább a belső védelmi képességeiket fogják fejleszteni, felkészülve egy esetleges nagyhatalmi vetélkedés kibontakozására. A transzatlanti szövetségesek továbbá azt is érzik, hogy a technológiai fejlesztések, a modernizáció és az adatvédelem terén az esetleges gazdasági vagy egyéb nézeteltéréseiket félretéve együtt kell működniük, hiszen az ott megszerzett versenyelőny kulcsfontosságú lehet. Stoltenberg „utolsó nagy dobása” egyébként a jövő évi madridi csúcsra elkészülő új stratégiai koncepció lesz, amely minden bizonnyal komolyan számot fog vetni a fentebb soroltakkal (a legutóbbi 2010-es még egyáltalán nem említi Kínát), s egy olyan globális biztonsági környezetet fog bemutatni, amelyben Peking megkerülhetetlen tényezőként szerepel.

Szemlézte: Irlanda Balázs