Egyes közel-keleti államok bukása, valamint az évtizedek óta tartó polgárháborúk különböző önvédelmi alakulatok, katonai milíciák, hadurak és törzsi csoportok gyarapodását, felemelkedését hozták a térségben. Ezek a fegyveres erők többnyire az állami hatóságokkal vívják a harcot a politikai, valamint a gazdasági hatalom megszerzése érdekében.

A Közel-keleti térségben lezajlott destabilizációs folyamatok így egyfajta hibrid hatalommegosztást eredményeztek a konfliktussal érintett országokban – írja a War ont he rocks nemzetbiztonsági szaklapban megjelent cikkében Ariel I. Ahram. Libanonban például az olyan szektariánus milíciák, mint a Hezbollah, már régóta nagy befolyást gyakorolnak a Libanoni Fegyveres Erőkre. Irakban pedig a 2000-es évek polgárháborúja során, valamint az Egyesült Államok megszállását követően sorra jelentek meg a különböző katonai milíciák. Jemenben, Líbiában és Szíriában is hasonló forgatókönyv valósult meg az elmúlt évtizedekben, melynek eredménye egy újfajta hibrid kormányzás lett.

A cikkben megszólal Yezid Sayigh, a Carnegie Middle East Center munkatársa is, aki szerint a hibrid hatalommegosztás

egyesíti a hivatalos és az informális rendfenntartást, kihasználja a szürke gazdaságban egyre inkább elterjedt pénzszerzési lehetőségeket, valamint él a centralizált és a decentralizált hatalomgyakorlás (kényszerítő)eszközeivel.

A hibrid hatalomgyakorlás során nem törekednek az államok „helyreállítására”, sem a fegyveres csoportok marginalizációjára. Így a nem állami szereplők valószínűleg még szilárdabban beágyazódnak az adott ország életébe, mivel a hivatalos vezetés egyre inkább szimbolikus szerepet tölt be. Noha az államok megőrzik a jogi, sőt erkölcsi jelentőségüket, a stabilitás biztosításában hatástalanok, ezért az állambiztonsági szervek gyakran együttműködnek bizonyos fegyveres csoportokkal.

A fővárosok jellemzően állami ellenőrzés alatt vannak, más területeken azonban a katonai milíciák sokkal nagyobb autonómiával rendelkeznek.

Irakban és Szíriában például a Nemzeti Mobilizációs Erők és a Nemzeti Védelmi Zászlóalj kormánypárti katonai milíciákként működtek, amelyek segítették és néha helyettesítették a sok esetben gyenge teljesítményt nyújtó nemzeti hadsereget.

A hibriditás jelensége miatt az állami döntéshozó szervek szerepe egyre kevésbé releváns a hatalomért folytatott küzdelemben, különösen az ország perifériáján. Ezt jól szemlélteti, hogy a líbiai Nemzeti Egységkormánynak Tripoliban, valamint a Khalifa Haftar által ellenőrzött keleti kormánynak önálló hadserege, parlamentje, központi bankja és nemzeti olajcége van. Jemenben a milíciák - hol törzsi, hol iszlamisták, hol pedig ex-katonák – már helyettesítik a hadsereget, ezzel egy hibrid katonai struktúrát létrehozva.

Külső szereplők számára az államok helyreállítása helyett sokkal fontosabbá vált a regionális stabilitás. Nyílt titok, hogy egyes hadurak, vagy milíciák sok esetben fontos szerepet töltenek be a háttérmegállapodások során.

Az Egyesült Államok, Oroszország és más nagyhatalmak a nem állami szereplőket egyszerű lehetőségnek tekinthetik a távoli biztonsági problémák kezelésére. Ráadásul a közelebbi regionális hatalmak, köztük Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Irán és Törökország, szintén létrehoztak nem állami szereplőkkel együttműködő hálózatokat, egyfajta párhuzamos kapcsolatrendszerként

A hibrid hatalomgyakorlás tehát egy újfajta alternatívát kínál az államközpontú ortodoxiákkal szemben. Az államok természetesen nem fognak eltűnni, de szerepük egyre szimbolikusabbá válhat – összegzi következtetéseit a szerző.

Szemlézte: Papp Lídia