Az Egyesült Államok elnökei 72 éve próbálnak békét köttetni Izrael és az arab világ között – kevés sikerrel. Dwight D. Eisenhowertől Obamáig senki se tudott olyan sikereket elérni a közel-keleti béke előremozdításában, mint Donald Trump, aki mindössze négy hónap alatt – Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök segítségével – elérte, hogy négy arab ország, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó az Ábrahám Egyezmény keretei között békekötéssel normalizálja a kapcsolatát Izraellel. Caroline B. Glick írása a Newsweek hasábjain.

Trump nem csupán azt érte el, hogy kétszer annyi arab országgal köttetett békét a Közel-Keleten, mint elődjei, de a béke elérésének folyamatát is elérhetőbbé és gyorsabbá tette. Az Ábrahám Egyezmény keretein belül Izrael egyre több arab országgal létesít békés kapcsolatot, miközben kapcsolata ezekkel az országokkal az Egyezmény hatására napról napra javul. Egyre több turista érkezik az Egyesült Arab Emírségek területéről Izraelbe. Marokkó csatlakozásával a két ország közötti üzleti és kulturális kapcsolatok szinte korlátlanná váltak, miután minden hetedik izraeli zsidó a marokkói diaszpóra területéről származik. 

Donald Trump Közel-Keleten elért sikerei mellett eltörpülnek az elődjei által közvetített békeszerződéseik, mert nem csupán eredményes volt ott, ahol azok kudarcot vallottak, hanem olyan eredményeket ért el, amelyeket korábban lehetetlennek tartottak. Barack Obama külügyminisztere, John Kerry az Obama-adminisztráció sikertelen békekötésre irányuló erőfeszítéseket 2016-ban így indokolta: „Szeretnék megértetni önökkel egy dolgot. Több vezető izraeli politikus azt állítja, hogy ’az arab világ megváltozott és Izraelnek csak kezdeményeznie kell a béke eléréséhez. Változásokat érhetünk el arab országokkal, majd pedig a palesztinokkal is.’ Nem és nem. ... Nem lesz külön béke az arab világgal anélkül, hogy a palesztinokkal békét tudnának kötni. Mindenkinek megkell ezt értenie. Ez a rút valóság.”

A John Kerry beszédében említett „több vezető izraeli politikus” közt Netanjahu is szerepelt, aki az Obama-kormányzat alatt stratégiai kapcsolatokat kezdett kialakítani néhány arab országgal, köztük Egyiptommal, Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel. Az említett arab országok azért létesítettek kapcsolatot Izraellel, mert mivel ők is aggódtak, hogy milyen hatással lesznek rájuk az Obama-kormány Közel-Kelet-politikájának negatív következményei.

Harry S. Truman adminisztrációjától kezdve az Egyesült Államok vezetői ideológiai meggyőződés alapján kezelték az arab-izraeli konfliktust. Legfőképpen az a meggyőződés vezette őket, hogy az arab államok csak akkor kötnek békét Izraellel, ha az területeket ad cserébe érte. Jimmy Carter kormányától kezdve a „szakértők” fenntartás nélkül elfogadták azt az elméletet, miszerint Izraelnek mindenképpen fel kell adnia területeket a Palesztin Felszabadítási Szervezet számára annak érdekében, hogy szélesebb körű elismerést kapjanak az arab világ részéről.

A közel-keleti amerikai politika második pillére az 1979-es iráni iszlám forradalom után alakult ki. Ettől kezdve minden amerikai elnök megpróbált megállapodást kötni az iráni rezsimmel, és úgy vélte, hogy el lehet ásni a csatabárdot, ha gazdasági megállapodásokat kötnek az országgal, amely világméretekben a terrorizmus legfőbb támogatója. Ez a „szakértői” álláspont is hamisnak bizonyult.

Ami megkülönböztette Obamát elődjeitől, az a megközelítése volt, hogy ezeket a dogmákat a vétkesség kollektív ideológiájával kötötte össze. A palesztin kérdés sikertelen megoldásáért és a békefolyamatok kudarcáért Obama annak ellenére is Izraelt vádolta, hogy a palesztinok rendszeresen a terrorizmust használták eszközükül, hogy megfélemlítsék Izraelt, miközben nem fogadták el a Palesztin állam megalakulására tett ajánlataikat. Obamát az a tény sem hatotta meg, hogy Izrael egyoldalú kivonulása a Gázai-övezetből csak tovább radikalizálta a palesztinokat, ahelyett, hogy mérsékelte volna őket. Obama nézőpontjából az Egyesült Államok azért nem tudott békét teremteni a két fél között mivel nem gyakorolt kellő nyomást Izraelre, hogy beadja a derekát.

Ami Iránt illeti, Obama elődjei, habár képesek voltak feladni néhány amerikai érdeket, hogy Iránnal megegyezhessenek, sohasem vették figyelembe a teljes valóságot. Miután azonban Irán nem változott és megtartotta a terrorizmus iránti elkötelezettségét, továbbra is nukleáris fegyverek megalkotásán dolgozik és amerikai érdekeltségeket fenyeget, az elnökök kénytelenek voltak sorra feladni reményüket az Iránnal való megegyezésről.

Velük ellentétben, Obama meg volt róla győződve, hogy Irán ellenséges magatartásáért Amerika saját magát okolhatja a múltban elkövetett erőszakos tettei miatt. Obamát semmi sem tudta visszatartani attól, hogy nukleáris megállapodást kössön Teheránnal. Az iráni nukleáris tárgyalások során minden akadályt félretolt az útból, az Iránnal szemben az urándúsításra vonatkozó korlátozások megszüntetésétól kezdve annak az amerikai törvénynek a figyelmen kívül hagyásáig, amely megtiltotta a pénzátutalást olyan államnak, ami szponzorálja a terrorizmust.

Miután minden feltételéről lemondott, 2015 júliusában Obama és Kerry egy olyan nukleáris alkut kötött Teheránnal, amely garantálta Irán számára, hogy belátható időn belül atombombára tegyen szert, miközben a szankciók elengedésével legalább 150 milliárd dollárral gazdagította a terrorrendszert. Ezzel szabad kezet adott Irán számára, hogy olyan terror szervezeteket támogasson, mint a Hezbollah és lehetővé tette, hogy szövetségesei szabadon terjeszkedhessenek Irakban, Libanonban, Szíriában és Jemenben.

Majd megválasztották Donald Trumpot.

Obama ideológiai megközelítése után Trump óriási változást hozott Amerika számára azzal, hogy képes volt előnyben részesíteni a tényeket az ideológiákkal szemben. Természetes megvetéssel nézett a „szakértők” által felállított ideológiai dogmákra, ha azokat a tények rendszeresen meghazudtolták. Abban is hitt, hogy az Egyesült Államoknak inkább szövetségeseivel kell egy oldalon harcolnia ellenségei ellen, mintsem ellenségeit segítenie olyan módon, hogy azok a bíróságon beperelhessék Amerika szövetségeseit.

Amikor Trump hivatalba lépett, szembesült Obama merev ideológiai politikájának eredményeivel. A megerősödött Irán háborút indított az Egyesült Államok szövetségeseivel szemben Szíriában, Irakban, Libanonban, Gázában és Jemenben, majd kibővítette militáns tevékenységét az afrikai és a latin-amerikai régióban egyaránt, miközben nem teljesítette a nukleáris megállapodás feltételeit sem. Az Iszlám Állam Szíriában és Irakban jelentős területeket irányított.

Az Egyesült Államok szövetségeseinek, akiket Obama elutasított – köztük volt Izrael, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Marokkó és mások – ezzel a térségbeli instabilitással és háborús veszélyekkel kellett szembesülniük. Ezek az országok, hogy enyhítsék a nemzetbiztonságukra helyeződő nyomást és veszélyeket, amely Obama politikája miatt fenyegette őket, egymás között csendben kialakították az együttműködési biztonsági kapcsolataikat. Ezeket a kapcsolatokat vette semmibe Kerry, amikor azt állította, hogy arabok nem tudnak békében élni Izraellel, amíg az nem jut egyességre a Palesztin Felszabadítási Szervezettel.

Ha Trump kevésbé tartotta volna tiszteleteben a valóságot, akkor folytatta volna Kerry lépéseit és figyelmen kívül hagyta volna azokat a kapcsolatokat, amelyeket Izrael az Obama-éra alatt kötött a mérsékelt szunnita államokkal, és továbbra is a palesztinokat részesítette volna előnyben. De Trump a realitás talaján maradva Amerika szövetségeseire figyelt a közel-keleti politikáinak megalkotása során.

Ezek a szövetségesek bátorították Trump elnököt, hogy tartsa be kampányígéreteit, miszerint fel kell számolni Obama nukleáris egyezményét, és szembe kell szállni az iráni atomfegyverekkel és agresszióval – akkor is, ha bizonyos „szakértők” ezt nem támogatják. Nagy megbecsülést szerzett magának Trump a mérsékelt arab államok között azzal, hogy hajlandó volt szembeszállni Iránnal és kiállt szövetségesei mellett. Ezeket a szövetséges államokat, akiket Obama Iránnal való együttműködése fenyegetett, Trump felhatalmazta, hogy szálljanak szembe az ajatollahok-al. Trump Izrael melletti következetes kiállása megnyugtatta az említett arab államokat is, hogy ugyanúgy mellettük is kiáll majd. Ezek a cselekedetek végül megalapozták az Ábrahám Egyezmény sikerességét, amely nyílt és hivatalos szintre emelte Izrael és mérsékelt arab államok között már működő kapcsolatokat.

Trump kritikusai azzal érveltek az Ábrahám Egyezmény ellen, hogy az elnök béketeremtése puszta megvesztegetésen alapul. Az Izraellel való békekötésért cserébe az Egyesült Arab Emírségek F-35-ös vadászgépeket kap. Az Egyesült Államok elismeri Marokkó szuverenitást a Nyugat-Szahara felett, és korszerű drónokat ad el nekik. Szudánt törlik terrorizmust támogató országok listájáról. A kritikusok legyintettek Trump azon döntésére is, hogy elismerte miszerint Izrael szuverén hatalommal rendelkezik Jeruzsálem és a Golán felett, mondván az Izraelnek adott feltétel nélküli ajándékok semmi hasznot nem hoztak Amerika számára.

Ezek a kritikák nem ismerték fel azonban azt, hogy az ilyen „juttatások” és „ajándékok” valójában csak eszközök a közel-keleti regionális béke és stabilitás eléréséhez. Amerika hosszadalmas várakozása, miszerint elfogadja Izrael szuverenitását Jeruzsálem és a Golán-fennsík felett, nyitva tartotta a kérdést, vajon valóban támogatja-e Izrael államának fennmaradását. Az elfogadás hiányában a régiót a háború és az instabilitás erői feldúltak.

Azzal, hogy Trump kiállt szövetségesei mellett és megvonta Irántól a támogatását, segített abban, hogy a szövetséges államok saját védelmük érdekében közösen fellépjenek Irán ellen, hogy ne csak Amerikának kelljen megvédenie őket. Trump anélkül volt képes kiterjeszteni amerikai befolyást és biztonságot, hogy további veszélybe sodort volna amerikai katonákat azzal, hogy a régióba küldi őket harcolni.

Az Izrael és Marokkó közötti kapcsolatok normalizálására vonatkozó megállapodás egyik legkülönlegesebb sajátossága pedig az volt, hogy Trump politikai veresége után történt. Ebből jól látható, hogy Trump elnökségének eredményei hosszútávon fennmaradhatnak. Az elnök továbbá azzal, hogy kiállt Amerika szövetségesei mellett, ellenségeivel pedig szembeszállt, megmutatta a Közel-Kelet számára, hogy nem szükséges mindig Amerika segítségére várni, hogy megvédje őket, hanem magukat is képesek megvédeni és békét tudnak teremteni népeik és régiójuk számára, függetlenül attól, hogy ki a vezető a Fehér Házban.

Szemlézte: Morvay Sáron