„Kommentátorok és teoretikusok gyakran mondják nekünk a progresszív és liberális baloldalról, hogy rendszerszinten rasszista és patriarchális társadalomban élünk. Különösen népszerű az a meggyőződés, hogy a nyugati társadalmak kiváltságos helyzetbe hozzák a fehér férfiakat és elnyomják a színes bőrűeket, a nőket és az LMBT-állampolgárokat, a tudomány, a média, a szórakoztatóipar és még a sport területén is” − írja Rav Arora a Quillette hasábjain.
Az amerikai Munkaügyi Minisztérium (US Department of Labor) legutóbbi jelentése azonban mást mutat a szerző szerint. A jelentés szerint az ázsiai nők jobban keresnek (1224 dollárt átlagosan hetente), mint a fehér férfiak (1222 dollár). A latin és fekete férfiak, valamint az ázsiai nők fizetési különbsége nagyobb mint valaha, míg a fekete és fehér nők közötti különbség sokkal kisebb, mint a fekete és fehér férfiak közötti. A szerző szerint ezek a számok nem lehetnének igazak, ha egy valóban nőgyűlölő és rasszista társadalomban élnénk. Ezek az eredmények is csak azt mutatják, hogy sok kisebbségi csoport is jobban teljesít a fehér polgároknál (alacsonyabb bebörtönzési ráta, magasabb várható élettartam stb.). A szerző az állításait az Amerika Népszámlálási Iroda számaival is alátámasztja:
A felmérés által lefedett 12 hónap alatt a szíriai amerikaiak (74 047 dollár), koreai amerikaiak (76 674 dollár), indonéz amerikaiak (93 501 dollár), tajvani amerikaiak (102 405 dollár) és fülöp-szigeteki amerikaiak (100 273 dollár) átlagos jövedelme mind lényegesen magasabb a fehérekénél (69 823 USD). A jelentés jelentős gazdasági eredményeket is kimutatott a kisebbségi csoportok körében. Más jelentések és felmérések pedig azt mutatják ki, hogy a legnagyobb medián jövedelemnövekedés a fekete és latin közösségekben volt tapasztalható az elmúlt években.
A nők egyre nagyobb gazdasági sikerei azzal magyarázhatóak a szerző szerint, hogy egyre nagyobb a diplomás nők száma. Az amerikai egyetemeken a férfiak jelenleg kisebbségben vannak. A konkrét számok mellett attitűd- és teljesítménybeli különbségek is vannak. Egy michigani kutatás szerint míg a férfiak jobban teljesítenek a vizuális és kvantitatív teszteken, addig a női társaik jobbak írásban és olvasásban, valamint jobban teljesítenek a verbális és memória feladatokban.
A szerző szerint ezeket az eredményeket csak több tényező segítségével lehet magyarázni: a férfiak általában lázadóbbak és jobban ki vannak rekesztve az iskolákban. Ezzel szemben a nők önfegyelmezetebbek és kognitív valamint érzelmi területeken gyorsabban fejlődnek.
Az interszekcionalitás elmélete szerint egy egyén neme, származása, szexuális irányultsága növelheti vagy csökkentheti az őt érő elnyomást. A szerző szerint az elmélet legnagyobb buktatója az, hogy a különböző és komplex emberi tapasztalatokat néhány szűk önkényes jelzőbe sűríti össze hibásan.
Az elméletet számokkal és adatokkal is cáfolja a szerző: egy New York Times által közzétett tanulmány szerint a hasonló keresetű családokban nevelkedett fekete nők jobban keresnek a fehér nőknél. A szerző azonban kiemeli, hogy a férfiaknál ez a mutató megfordul. Egy újabb michigani kutatás szerint (ahol a baloldali kutatók arra számítottak, hogy a fekete nők elnyomása duplán nagyobb lesz az interszekcionalitás teóriája alapján) az afrikai születésű fekete nők átlagban jobban keresnek az Egyesült Államokban született fehér nőknél.
A szerző szerint az interszekcionalitás egy annyira félrevezető és téves elmélet, hogy a vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a fehér férfiak gyakran sokkal rosszabbul járnak, mint a legelnyomottabbnak vélt társadalmi csoportok.
Mindezen adatok és tények ellenére a szerző nem tagadja az előítéletek és a rasszizmus tényét a társadalomban: „ha azonban a gazdasági eredményeket komolyan vesszük, akkor a szexizmus, az iszlamofóbia és a rasszizmus ereje nem tűnik akadálynak”. A szerző a kanadai Jordan Petersont idézve azt állítja, hogy a már korábban említett elmélet csak visszahozza a törzsi ellentéteket a társadalmakba.
Sokak szerint az ázsiai közösségek sikereit a társadalmi rasszizmus hatásainak csökkentésére használnak fel egyesek. Ezek a kritikusok azzal példálóznak, hogy az ázsiaiak egy magasan képzet felső rétegből vándorolnak be az országba, s ezzel előnyre tesznek szert. Arora szerint ez a fajta érvelés öncáfoló mert „elismeri, hogy az emberi tőke (családi értékek, szakmai készségek, munkamorál, kedvező kulturális minták) felülírja az észlelt diszkriminációt és minden rendszerszintű vagy intézményi rasszizmus hatását”.
A szerző meglátása szerint valóban sokat jelent a bevándorolt ázsiaiak képesítése, ez azonban nem egységes minden csoportnál. A már korábban említett adatok alapján az ázsiai nők jobban teljesítenek a fehér és ázsiai férfiaknál. Ez szerinte több tényezővel magyarázható: ez a csoport rendelkezik arányaiban legtöbb felsőoktatásban résztvevő személlyel. Az ázsiai közösségekben kisebb a születési ráta mint a fekete vagy latin közösségekben, így az ázsiai gyerekek több családi támogatást tudnak kapni.
Az ázsiai nők kulturális viselkedése is hozzásegíti őket a magasabb jövedelemhez. Ilyen attitűd például a stabil családi és pénzügyi háttér. Megemlíti még továbbá, hogy az ázsiai közösségeken belül a legnagyobb a társadalmi mobilitás az Egyesült Államokban. Ezek az adatok és számok azonban tabunak számítanak, mert a személyes döntésekkel és a kulturális normákkal magyarázzák a társadalmi különbségeket.
„Az az állítás, hogy Amerika továbbra is mélyen patriarchális társadalom, nagyrészt a fennmaradó nemi különbségeken nyugszik.” A nemek közti fizetési különbség elmélete szerint egy nőnek csak 77 centet kellene keresnie ugyanazon munkáért, amit egy férfi egy dollárért végez el. A szerző szerint a valóság azonban az, hogy a 77 centet úgy keresi meg az a nő, hogy kevesebb munkaórát és túlórát vállal, tehát nem ugyanakkora az elvégzett munka volumene.
A különböző előítéletek és bizonyos szintű rasszizmus továbbra is megtalálható az országban, amit a szerző maga is tapasztalt gyerekkorában. Az alulfinanszírozott iskolák vagy a magas gyilkossági mutatók mind korlátozzák az emberek lehetőségeit. A faji különbségek azonban sokkal bonyolultabbak, mint ahogy azt a progresszívak állítják. Ezek a különbségek komolyan aláássák a már szinte vallási dogmává vált kijelentéseket, hogy az Egyesült Államok társadalma rendszerszintűen rasszista: „ha a nyugati társadalmakat elméleti egyenlőség utópiához hasonlítják, amelyben az előítéletek nem léteznek, akkor igen, továbbra is rasszisták és nőgyűlölők. De a bolygó többi részéhez képest a nyugati társadalmak ma a legszabadabbak és a leginkább befogadóak.”
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
