Mi történik Izraellel, ha demokraták vezetik az Egyesült Államot? Milyen kapcsolatot fog ápolni Biden Izraellel?  Tevi Troy írása a Commentary Magazine hasábjain.

Izrael államának megalapítása óta az Egyesült Államok vezetői számára a zsidó államot érintő kérdések kezelése folyamatos belső konfrontációt és küzdelmet jelentettek. Hamarosan hivatalba lép Joe Biden, így felmerülhet a kérdés, hogy Trump-kormányzat utáni években az új demokrata elnök adminisztrációja vajon kedvezni fog-e Izrael fejlődésének vagy hátráltatni fogja azt? A történelemi tapasztalat szerint 1948 – Izrael államának magalakulása óta – a demokrata elnökök politikai lépéseikkel inkább sebezhetőbb helyzetbe sodorták az államot, semmint harmóniát teremtettek.

1948-ban az amerikai politika egyik legszenvedélyesebb harcát indította el az a nagy jelentőségű kérdés, hogy a vezetők elismerik-e Izrael államának legitimitását. 1948-ban szinte a teljes nemzetbiztonsági-külügyi vezetés, George C. Marshall amerikai külügyminisztert is beleértve elutasította Izrael államának elfogadását. Az állam megalakulásának támogatása ekkor népszerűtlen döntésnek számított, mivel sokan vélekedtek úgy, hogy az arab lakosság száma jóval felülmúlja Izrael területén és a világon élő zsidó emberek számát.

A demokrata Harry Truman elnök azonban szimpatizált azzal az állásponttal, hogy a zsidóknak joguk van visszatérniük őshazájukba, és hajlandó volt felvállalni ezt a merész álláspontját és annak következményeként kialakult viszályt, annak érdekében, hogy az Izrael államát támogató oldal is hangot adhasson érveinek.

1948 május 12-án Truman elnök megkérte tanácsadóját, Clark Cliffordot, hogy az állam megalakulásáról szóló vita során álljon ki Izrael legitimitása mellett, míg Marshall nyilvánvalóan szembement ezzel, ugyanis véleménye szerint a környező arabok háborút indítanának és úgyis legyőznék az izraelieket. Miután Clifford elmondta ellenkező véleményét, ez annyira feldühítette Marshallt, hogy dühösen a következőket reagálta: „Nem is értem, mit keres itt Clifford, hiszen ő csupán egy belpolitikai tanácsadó, és ez pedig egy külpolitikai ügy. Csak azért van itt, hogy politikai nézeteit hangoztathassa.” Erre maga Truman elnök reagált: „Azért van itt, mert megkértem erre”. Marshall végül elvesztette a vitát, mivel 1948-ban az Amerikai Egyesült Államok elismerte Izrael államát. Clifford beszámolója szerint Marshall kudarca után nem beszélt vele többet, sőt még a nevét sem említette meg 11 éven keresztül.

1967-ben, a hatnapos háború idején a nemzetbiztonsági vezetés ismét Izrael ellen fordult. Johnson demokrata amerikai elnök figyelmeztette Izraelt, hogy akkor se indítson megelőző támadást a fenyegető arab országok ellen, ha azok Izrael államának megsemmisítését tűzték ki céljukként. A konfliktus kezdetén két Izrael-barát, Fehér Házban dolgozó tanácsadó, Larry Levinson és Ben Wattenberg csalódottságát fejezte ki az elnöknek, miután Robert McCloskey, a Külügyminisztérium szóvivője kijelentette, hogy „gondolatban, szóban és tettekben az Egyesült Államok semleges marad”.

A két említett tanácsadó azt írta Johnson elnöknek, hogy a szóvivő kijelentése csalódottságot és megdöbbenést okozott a zsidó közösség számára. Az elnök nem tűrte a kormányzaton belüli vitát és dühösen azt mondta Levinsonnak és Wattenbergnek, hogy „maguk cionista balekok itt a Fehér Házban”. Azonban egy döntő pillanatban Johnson elnök mégis Izrael mellé állt egy kínos incidensben. A hatnapos háború során a Sínai-félsziget közelében az izraeliek megtámadták a USS Liberty amerikai elektronikai felderítőhajót. Sokan nem fogadták el Izrael magyarázatát, miszerint véletlen baleset történt, Johnson mégis kiállt Izrael mellett, majd egy következő döntése után már az Egyesült Államok lett Izrael fő fegyverszállítója.

A következő demokrata elnök, Jimmy Carter adminisztrációját Zbigniew Brezinski nemzetbiztonsági tanácsadó és Cyrus Vance külügyminiszter belső harcai jellemezték, ugyanis szinte egy kérdésben sem értettek egyet, az Izraelt érintő külpolitikán kívül. Carterrel együtt mindhárman az Izraellel szembeni szigorú politikát pártolták, és az arab-izraeli konfliktus során erőteljesen arabpártiak voltak. Vance és Brzezinski egyaránt „agresszívan sürgette a békefolyamatot olyan módon, hogy az elidegenítette egymástól Izraelt és az amerikai zsidó vezetőket”, továbbá „Vance elképesztően arabbarát volt” – írta Carter egyik tanácsadója.

Walter Mondale alelnök, aki viszont Izrael-párti volt, később úgy nyilatkozott, hogy Brzezinski és Carter Izrael ellen irányuló politikái súlyosan elkeserítették. Mondale szerint a nemzetbiztonsági tanácsadó gyakran meghiúsította, hogy tisztességes módon megtárgyalják az országot érintő ügyeket, különösen a palesztinoknak kedvező és Izraellel szembe hátrányos politikák meghozatala során mielőtt bárkivel tárgyalt volna, a tanácsadó egyből Carterhez fordult.

A Carter-adminisztráció azonban érdemben Izrael segítségére volt az 1979-es Camp David-i egyezmény létrehozásában, amely békét teremtett Izrael és Egyiptom között. Az egyezmény számos előnyt hozott Izraelnek, az odavezető út azonban meglehetősen terhes volt.

Habár Bill Clinton, a következő demokrata elnök Izrael-pártinak számított, az adminisztrációja rendkívül ellenszenves volt Netanyahu izraeli miniszerelnökkel szemben. Clinton jó kapcsolatot ápolt Jicak Rabin korábbi izraeli kormányfővel, akit 1995-ben meggyilkoltak. Az ezt követő választáson Clinton látványosan Simon Pereszt támogatta Netanyahuval szemben.

Barack Obama elnöksége 2009-ben egy találkozó titkos felvételének kiszivárogtatásával kezdődött, melyen azt állította, hogy „napsütést” kell teremtenie az Egyesült Államok és Izrael kapcsolata között. Egyes idősebb külpolitikával foglalkozó politikusok kedvezőbb álláspontot vallottak Izrael államáról, azonban egy dominánsabb fiatal csoport Samantha Power vezetésével meghatározóbb szerepet töltött be, és meglehetősen ellenséges voltak Izraellel szemben. Erről a megosztottságról Obama is beszámol önéletrajzában.

Ben Rhodes nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes, aki állítólag azonos állásponton volt Obamával, annyira ellenséges volt Izraellel a belső viták során, hogy Rahm Emmanuel, a Fehér Ház kabinetfőnöke egyszerűen csak „Hamásznak” nevezte. Azt gondolnánk, hogy mélyen sértő valakit egy brutális terrorista csoporthoz hasonlítani, Rhode mégis inkább eldicsekedett ezzel saját önéletrajzában.

Még, amikor Rhodes túl messzire ment a gyűlöletkeltő megjegyzéseivel, Obama akkor is csak könnyedén bírálta, mivel a Közel-Kelettel kapcsolatos külpolitikai elképzelései nagyon is egybevágtak a tanácsadó-helyettessel. Mindketten rendkívül kritikusak voltak Izraellel, különösen Netanyahu elnökkel szemben, akinek rendszeresen beszóltak, kritizálták és bírálták. Obama nemrég kiadott Ígéret földje című önéletrajzában is többször becsmérli az izraeli elnököt.

Láthatjuk tehát, hogy a demokrata adminisztrációk számára Izrael kérdése ideológiai törésvonalakat hoz létre, és erős személyes érzéseket kelt fel. A történelmi tapasztalatok szerint jobban kedvez Izraelnek, ha a demokrata adminisztráción belül viszályok vannak az Izraelt érintő kérdésekben, mert amikor egységes álláspont alakul ki, az általában nem kedvez a zsidó államnak.

Ahogyan közeledünk az új Biden-adminisztrációhoz, érdemes felvetni a kérdést, vajon az új elnök is az Izraelt érintő kérdésekben is a korábbi demokrata elnökök útját fogja-e folytatni. Vajon a kormányzat egységes vagy megosztott álláspontot fog képviselni külpolitikai kérdésekben? És ha egységeset, akkor az Izraelnek vagy az arab államok javára fog kedvezni? Carter és Obama adminisztrációjához fog hasonlítani, vagyis egyező álláspont lesz a legtöbb esetben, kivéve Izraelt érintő kérdésekben vagy inkább Truman és Johnson elnökségéhez, amelyek során nehéz helyzetekben hajlandóak voltak megsegíteni Izraelt? Vagy inkább a Clinton-adminisztrációhoz fog hasonlítani, amely Izrael-párti volt, de Netanyahu-ellenes? Ezekre a kérdéseket részlegesen megválaszolhatják Biden eddigi Izraelt érintő kérdésekben tett lépései és álláspontja.

Biden politikai tevékenysége az Izraelt érintő kérdésekben négy évtizedre nyúlik vissza. A szenátusban következetesen támogatta az Izraelnek nyújtott támogatásokat, és az Izrael számára fontos fegyverrendszereket, valamint 1981-ben ellenezte a AWACS-légtérellenőrző megfigyelő gépek eladását Szaúd-Arábiának, még a New York Times-ban is cikket írt arról, miért ellenzi ezt, ami fontos jele volt annak, hogy támogatja Izraelt. Trump és csapata a 2020-as kampány során felhívta a figyelmet arra, hogy Bidennel visszatérhet az Obama-adminisztráció kevésbé barátságos politikája Izrael felé. Ugyanakkor tény, hogy Biden eddigi pályafutása során kevés olyan lépést tett, ami szemben állt volna Izraellel.

A Biden-adminisztráció tagjai lesznek Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, Tony Blinken külügyminiszter-jelölt és Lloyd Austin tábornok, mint hadügyminiszter. Bár mindegyikük Obama alatt is szolgált, egyikük se bírálta eddig élesen Izraelt. Tony Blinken kiválasztása valójában erősen visszaszoríthatja Rashida Tlaib demokrata képviselő Izrael-ellenes megnyilvánulásait és kampányát, hogy mások is bírálják a zsidó államot, ugyanakkor Blinken személye csak akkor zavarná Tlaibot, ha beavatkozna tevékenységeibe.

Biden az elmúlt négy évtized során gyakorlatilag minden fontosabb izraeli vezetővel találkozott. Dicsérte mind Ariel Saron jobboldali izraeli miniszterelnököt, mint pedig Simon Peresz baloldali kormányfőt. Azonban 1982-ben egy találkozó során – amit természetesen Biden nem hangoztat – Menachem Beginnel szemben a szenátus külügyi bizottságában a kevésbé támogató énjét is bemutatta. Biden a találkozó során kioktatta Begint az izraeli településekről és Izrael libanoni beavatkozásáról, majd az Egyesült Államok támogatásának megvonásával fenyegette meg.

Biden alelnöksége alatti egyik izraeli látogatása során jelentették be, hogy Kelet-Jeruzsálemben új zsidó lakóházakat építettnek, amire Obama hevesen reagált. Biden az Obama és Netanjahu között elmérgesedő viszonyban igyekezett közvetítő szerepet betölteni. Ebben sokat segített, hogy Biden Netanyuhuval is négy évtizedes ismeretséget ápolt. Ugyanakkor, bár hivatalosan barátoknak nevezték egymást az évek során, Biden nemrég kijelentette, hogy az izraeli miniszterelnök „túlságosan jobboldali lett”, ezért kérdéses, miként fog alakulni a jövőben a kapcsolatuk.

Mint láttuk az a kampánya során, Bidennek valószínűleg elnöksége alatt is gondot fog jelenteni az, hogyan tudja majd kezelni a radikális baloldal aktivistáit. Az idén a járvány miatt online megtartott Demokrata Országos Konvenció során az élesen antiszemita Linda Sarsour is felszólalt volna, ami nagy felháborodást keltett, ezért Biden kijelentette, hogy „semmi köze nincs Sarsournak a kampányához”, és megismételte, hogy az Izraelt bojkottáló BDS mozgalmat sem támogatja. Ezen aztán a radikális baloldal háborodott fel és a Biden-csapatnak a színfalak mögött elnézést kellett kérnie azért, hogy elutasították Sarsourt. Asley Allison a Biden-koalició igazgatója a következőket írta: „Sajnálom, hogy ez történt. Remélem, hogy a bizalom, ami megtört köztünk, további kommunikációink során újra felépül, és a jövőben számíthatunk támogatásukra.”

Ez az eset megvilágítja, hogy ha a radikális baloldal ellenzői nyilvánosan felhívják az adminisztráció figyelmét problémás esetekre, akkor bocsánatot kérnek, és elutasítják utólag ezeket a nézeteket, de valószínűleg az ajtók mögött bocsánatot kérnek ezért a radikális baloldaltól.

Obama távozása óta azonban megváltoztak a körülmények. Izrael és az akkor kialakuló szunnita arab államok közötti kapcsolatok felgyorsultak, miközben az Iránnal kapcsolatos aggodalmak fokozódtak. Az Ábrahám-egyezmény békeszerződései az arab emírségekkel, valamint Bahrainnel és Szudánnal voltak az első gyümölcsei ennek az új folyamatnak. Maga Blinken is kedvező megjegyzésekkel illette az egyezményt, annak ellenére, hogy korábban lebecsülte a jelentőségét.

Biden és csapata élesen bírálta Trump szimbolikus lépéseit, amelyeket az amerikai és izraeli kapcsolat helyreállítása érdekében tett, például az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését, valamint azt, hogy a Jeruzsálemben született zsidók útlevelében szerepelhessen a város neve. Azonban Biden kijelentette, hogy bár nem értett ezzel a lépéssel, nem fogja visszaköltöztetni a nagykövetséget Tel-Avivba.

Gyakran fenyegették Izraelt az amerikai katonai támogatás megvonásával, amit Biden maga is hol támogatott, hol fenyegetőzött vele. Ma azonban Izrael számára már nem annyira létfontosságú a támogatás, mint korábban, így nem tudja zsarolással irányítani az izraeli vezetést.

Azonban az nagyon is valószínű, hogy a Biden-kormány jobban fogja hangsúlyozni majd a palesztin kérdést és nyomást fog helyezni Izraelre a megállapodás érdekében. Kérdéses azonban, hogy milyen módon kényszeríteni erre Izraelt, és a változó Közel-Keleten egyáltalán hajlandóak leszek-e erre? Biden Obamához hasonlóan támogatta az ENSZ Izrael-ellenes határozatait is, és egyértelműen kinyilvánította, hogy helyreállítja az Iráni nukleáris megállapodást.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy Biden nem fogja megvonni Izrael támogatását, és nyilvánosan barátja maradhat Netanyahunak – akkor is, ha szerinte az izraeli miniszterelnök „túl jobboldali” lett. A palesztinokkal való engedmények kiviívására azonban valószínűleg törekedni fog az új elnök.

Biden továbbá várhatóan visszatér a sokat vitatott iráni egyezményhez, miközben kifejezi aggályait afelől, hogy Irán nukleáris fegyverhez juthat. Valószínűleg nem fogja megakadályozni Izraelt, hogy az öbölbeli szunnita államokkal szövetkezzen Iránnal szemben, és nem fogja visszaköltöztetni Tel-Avivba az amerikai nagykövetséget. A radikális baloldallal pedig ellentmondásos módon fog bánni – ha kell nyilvánosan elítéli az Izrael-ellenes megnyilvánulásaikat, de a zárt ajtók mögött bocsánatot kér ezért, és további kapcsolatok ápolására igyekszik velük.

A Trump-adminisztráció Izraellel való kapcsolata egyedülálló volt, és valószínűleg nem fogunk ehhez hasonlót látni a jövőben. A kérdés a jövőre tekintve fennmarad: figyelembe veszi-e a Biden-adminisztráció a Közel-Keleti politikája során a közelmúlt sikereit vagy inkább Obama Izrael-ellenes politikájának folytatását láthatjuk majd tőle az elkövetkező négy évben.

Szemlézte: Morvay Sáron