Kelet-Európa felfegyverzése elviekben a békét szolgálja, de a valóságban ellentétes következményekkel is járhat – írta Luke Nicastro biztonságpolitikai elemző a National Interest hasábjain.
Az elmúlt években Amerika több tízmilliárd dollárnyi katonai csúcstechnológiát hagyott jóvá a Kelet-Európába való szállításra, amiből gyakorlatilag Németország és Oroszország között minden állam részesül. A Trump felelősségre vonási (impeachment) eljárása alkalmából oly sokszor emlegetett 400 millió dollárnyi fegyver és felszerelés (amelyről nemrégiben egyezett meg Washington és Kijev) nem is tűnik olyan soknak, ha megnézzük mennyit szánt a Fehér Ház a térség többi országának védelmére. Lengyelország például 32 darab F-35-ös vadászbombázót vásárolhatott kedvezményesen, alkatrészekkel, kiképzéssel és szimulációs programokkal együtt, összesen 4,6 milliárd dollár értékben. Erre még rájön egy PATRIOT rakétavédelmi rendszer, egy HIMARS precíziós tüzérségi rendszer és egy jó adag tank-elhárító Javelin-rakéta is. Szlovákia, Bulgária és Magyarország szintén F-35-ösökre kötött üzletet, míg a cseh, lett és litván kormányok inkább Black Hawk helikoptereket vettek. Románia közben újabb HIMARS és PATRIOT rendszereket rendelt, Szlovénia, Litvánia és Montenegró pedig szárazföldi alakulataikat erősítették meg a legmodernebb csapatszállító járművekkel.
Ha együttesen vesszük, ezek az üzletek a világ legnagyobb fegyver-kereskedelmi akciójának számítanak a hidegháború vége óta. Ennek ellenére kevés figyelmet kapnak mind az amerikai, mind pedig a nemzetközi sajtóban.
Az amerikai kormányzat logikája szerint ezek az eladások felerősítik a kelet-európai NATO-szövetségesek katonai képességeit, ezáltal lecsökkentve a jövőbeli orosz agresszió lehetőségét, valamint megkímélik Amerikát a saját hadi fejlesztésének még nagyobb költségeitől. Vagy, ahogy demokrata Adam Schiff, a parlament hírszerzési bizottságának elnöke fogalmazott, azért fontosak a katonai segélyakciók, „hogy Oroszországgal ott helyben harcolhassunk, és ne kelljen megküzdenünk vele itthon”.
A valóság az, hogy az ilyen üzletek hatása sokkal kétségesebb, mint ahogy azt beállítják. Először is, egy amúgy is feszült helyzetben lévő térség csúcstechnológiával való elárasztása nem csökkenti, hanem inkább növeli a konfliktus kockázatát. Ha a Kreml látja, hogy riválisai egyre erősebbek, akkor ő maga is megnöveli a védelmi kiadásait, ami még nagyobb nyomást helyez Washingtonra és szövetségeseire, hogy folytassák a fegyverkezést. Ha egyszer elkezdődött, a fegyverkezési versenynek nincs vége; és a tapasztalat azt mutatja, hogy minél több a fegyver, annál nagyobb az esélye, hogy használni is fogják őket.
A nagyszabású fegyver-exportok ezen kívül felboríthatják a térség geopolitikai egyensúlyát is, hiszen egy-egy támogatott ország érdekei nem mindig párhuzamosak az Egyesült Államokéval. Azáltal tehát, hogy megnövelhetik hadierejüket, esélyük nyílik arra, hogy saját geopolitikai érdekeik mentén cselekedjenek, sőt a kedvezmények miatt azt is gondolhatják, hogy ha szorul a hurok, akkor minden esetben számíthatnak Washington támogatására. Ebből az következik, hogy főleg az olyan nem NATO-tagok esetében meggondolatlan a túlzott segítség, mint amilyen Ukrajna is.
Elméleti síkon komoly veszélyt hordoz magában az ún. „Thuküdidész csapdája” – a jelenség, ahogy egy hanyatló hegemón minden áron igyekszik meggátolni riválisa felemelkedését –, hiszen jelen van nem csak Amerika és Kína, de Oroszország és Kelet-Európa esetében is. Bár az egész NATO túl nagy falat lenne neki, szomszédaihoz képest Oroszország még mindig tartja gazdasági és katonai fölényét, befolyásáról pedig (elsősorban a posztszovjet térségben) nehezen fog lemondani.
Az Moszkva számára is nyilvánvaló, hogy a Kelet-Európa és Oroszország közti stratégiai szakadék egyre kisebb és kisebb lesz, a mostani vásárlásokkal azonban ez a folyamat felgyorsult, és mind tudjuk, a medvére nem szabad hirtelen ráijeszteni. Ha Oroszország úgy érzi, hogy az előnyét már semmiképp nem tudja megtartani a jövőben, akkor akár agresszív lépésekhez is fordulhat, hogy riválisai megerősödését még időben megállíthassa.
Az első világháború kirobbanásához például pontosan ezek az okok is vezettek. A német felső vezetés attól félt, hogy pár éven belül lekörözi őket a francia vagy az orosz hadiipar, ezért még akkor kezdtek háborúba, amikor még relatív előnyben voltak.
Az Egyesült Államok sok évtizednyi egyeduralma eltompította Washington stratégáinak gondolkodását, és már nem képesek figyelembe venni minden fontos apróságot, amelyeken a katonai tervezés áll vagy bukik – véli a szerző. Amerikának meg kell találnia a megfelelő középutat: nem szabad magára hagynia szövetségeseit sem, de abba kell hagynia az „üres csekkek” kiállítását is. A fegyverek felhalmozása nem hoz magával békét, csak a háború egyre inkább növekvő veszélyét.
Szemlézte: Orbán Tamás
