Közel 30 évvel a Szovjetunió szétesése után még mindig sok volt tagköztársaság között folyik vita a pontos határvonalakat illetően. A probléma elsősorban Örményország és Azerbajdzsán, illetve Kirgizisztán és Tádzsikisztán határán véres etnikai konfliktusokat szült, de a demarkációs folyamat nagyrészt anélkül zajlott le, hogy felkeltette volna Moszkva vagy a Nyugat figyelmét. Most Kazahsztán és Üzbegisztán készíti elő egy rövid határszakaszuk pontos vonalának tisztázását. Paul Goble a The Jamestown Foundationnek készített elemzésében ennek jelentőségeit és hátterét mutatja be.
Nem szabad elfelejteni, hogy a szovjet időkben is gyakran, legalább 200-szor változtattak a tagköztársaságok határain. Néha igen nagy területek cserélődtek, például amikor Karakalpaksztán az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságtól átkerült Üzbegisztánhoz. Bár akkoriban ezek csupán adminisztratív határok voltak, semmint nemzetközi államhatárok, a területváltoztatások mégis sokszor keltettek feszültséget azokban, akiktől elcsatoltak területeket; azok pedig, akik kaptak, gyakran csak még többet akartak.
Sokan dolgoztak más köztársaságban, mint amelyben éltek, de az ingázás szovjet időkben még nem okozott problémát. Ahogy az sem, hogy előfordultak különböző, saját köztársasággal rendelkező etnikumoknak olyan kisebb csoportjai, amelyek nem saját köztársaságuk területén éltek: 1991-ig őket minden konfliktus nélkül az anyaköztársaságuk vezetése irányította.
A Szovjetunió felbomlásával azonban az adminisztratív határok nemzetközi államhatárokká váltak, így ezek a jelentéktelen anomáliák komoly problémává fejlődtek. A szomszédos köztársaságban lévő etnikai exklávék gyakran ragadtak az államhatár „rossz oldalán”, és az ellenséges viszonyok miatt már nem tudta az anyaország igazgatni őket. Kirgizisztán és Tádzsikisztán kölcsönösen sok ilyen exklávét foglalt magában, ez tehető felelőssé a köztük folyt erőszakért.
Néhányan ezt a jelenséget kölcsönös területcserével próbálták orvosolni, de a növekvő nacionalizmus miatt nem sok helyen valósulhatott ez meg. A helyiek ugyanis minden terület átadását árulásnak tekintették. Részben ez a nehézség adná a tervezett kazah-üzbég határszerződés jelentőségét is, mert azt mutatná, hogy békésen, közös megegyezés alapján is lehet tisztázni a határokat. Azonban, ha nem sikerül hamarosan tető alá hozni a megegyezést, akkor elképzelhető, hogy a növekvő nacionalizmus ezt is megakadályozza.
2200 kilométeres határuk ellenére a két ország az 1990-es években még nagyrészt hanyagolta a határkérdés egészét, mivel sok égetőbb problémájuk is akadt annak ellenére, hogy mind Karakalpaksztán, mind a Ferganai-medence helyzetének kérdésessége komoly erőszakba torkollhatott volna. A 2000-es évek elején indította meg a tárgyalásokat az, hogy a törékenyen kijelölt határ de facto nagy változásokon esett át: egyrészt helyi hivatalnokok tevékenységei miatt, másrészt azért, mert bizonyos határfolyóknak változtak a medrei.
Asztanában, 2002 szeptemberében a két fél egyrészt megegyezett a határok meghúzásának általános irányelveiről, másrészt a teljes határ 96%-ának a pontos vonaláról. Egy területcserének köszönhetően megszűnt egy exklávé is, de nem oldódott meg minden probléma . 2004 májusában Taskenttől csupán 17 kilométerre a két ország határőrei kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra, ezzel egy időre megszüntetve a maradék 4% békés rendezésének lehetőségét. Végül Islam Karimov akkori elnök halála után, 2016 októberében, attól tartva, hogy a kazah-kirgiz konfliktushoz hasonló erőszakot eredményezhet, ha nem tisztázzák teljes egészében az üzbég-kazah határt, a tárgyalások újrakezdődtek.
Mivel a határszakaszt illetően már több mint 15 éve nem történt konfliktus, a most kötendő szerződés nagy valószínűséggel sikerrel fog zárulni. Főleg azért, mert mindkét vezetőségnek komoly félelmei vannak mind a kisebbségi, mind a többségi nacionalizmussal szemben. Taskentnek például, hogy a karakalpaksztáni nacionalizmus újraéledt, és Kazahsztánhoz akarnak csatlakozni.
Szemlézte: Kiss Dávid
