Az Apollo 11 holdra szállásának ötvenedik évfordulója remek alkalom az amerikaiak számára, hogy emlékezzenek arra a képességükre, hogy még a lehetetlent is meg tudják valósítani. Warren Kozak véleménycikke a National Review magazinban.
Három nappal John F. Kennedy 1963-as meggyilkoása után az amerikai nép tanúja volt egy pompás és felséges temetésnek Washington DC-ben. Amerika, ahogy a világ nagy része, teljes sokkban volt a történtek miatt, és valószínűleg nem is gondoltak bele, mekkora erőfeszítésbe került egy ekkora volumenű rendezvény ilyen rövid idő alatti megrendezése. A britek ezzel ellentétben viszont el voltak ámulva – írja Kozak.
London az 1950-es évek óta tervezte ugyanis Winston Churchill temetését (aki végül Kennedy után két évvel hunyt el). Az angolok az elhalálozást követően még egy felkészülési hetet is tervbe iktattak. Röviddel Kennedy temetési szertartása után Norfolk grófja, aki Churchill leendő ceremóniájának megszervezésével volt megbízva, minden útjába kerülő amerikaitól ezt kérdezgette: „Három nap alatt – hogyan?”
Az amerikaiak azonban soha nem gondolták túl a dolgokat. A Panama-csatorna, a transzkontinentális vasútvonal, a Hoover-gát, és később a nemzeti autópálya-rendszer mind megépült, azonban az amerikaiak nem hezitáltak rajtuk egy percet sem, hanem már a következő nagy projekt járt az eszükben – írja a cikk szerzője.
Az Amerika által a 20. században elért talán legnagyobb eredmény (a II. világháborút nem számítva, mert az a szövetségesekkel közös erőfeszítés gyümölcse volt) öt és fél évvel Kennedy állami temetése után teljesedett ki, amikor az egész világ ámulva nézte, ahogy két amerikai űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969-ben a Hold felszínére lépett, megvalósítva a Kennedy által 1961-ben kitűzött célt – az évtized vége előtt embert küldeni a Holdra, és biztonságban vissza is hozni. Öt hónappal a határidő vége előtt teljesítették is a küldetést.
A Holdra szállást azonban meglepő reakció követte. A tömegek űrprogram iránti csodálata a megvalósulás után rögtön lankadni kezdett. Olyannyira, hogy a televízióadók már alig-alig közvetítették az öt soron következő missziót a Holdra.
A texasi Houstonban található Johnson Űrközpontban egy valódi Saturn V űrrakéta van kiállítva. Egy valódi rakéta, az összes bonyolult zsinórral, gépekkel, és alkatrészekkel együtt, amelyek az űrhajósok űrbe repítését szolgálták volna a három elvetett űrmisszió egyike során. A Kongresszus megvonta az állami forrásokat, a választópolgárok érdektelenségére reflektálva. Most pedig ez az egész csoda, az összes befektetett munkával és erőfeszítéssel együtt csak egy puszta emlékeztető arról, amit valaha elértünk, aztán félre dobtunk – véli Kozak.
A cikk szerzője az Apollo 11 útja után tizenhat évvel Pekingben élt, és észrevett valami egészen furcsát. A kínai emberek, akikkel találkozott, sokkal nagyobb csodálattal beszéltek az Egyesült Államok által elért tudományos eredményekről, mint bárki Amerikában. A kínaiak olyan dolgokat éltettek, amelyeket az amerikaiak természetesnek vettek.
„Emlékszem, hogy azt gondoltam: Hát persze, hogy mindezt elértük. Ez történik, amikor tehetséges kutatók, mérnökök, és építőmunkások ezrei állnak rendelkezésünkre, hogy megvalósítsanak egy missziót. Az adófizetők finanszírozták a projektet, a misszió csúcsán pedig ott találjuk azt a néhány kiválasztott, rendkívül bátor és mindeközben szerény fickót, akik az életüket is felteszik arra, hogy bebizonyítsák mindennek a munkának az értelmét. Mint az amerikaiak többsége, már hozzászoktam a nagy eredményekhez” – emlékezik vissza Warren Kozak.
Ötven év, fél évszázad telt el az első sikeres Holdra szállás óta. Két film van jelenleg a mozikban az évfordulóval kapcsolatban. A First Man (Az Első Ember) című film tavaly év végén jött ki, amely Armstrong személyét helyezi középpontba. Frissebb a bámulatos, szimplán Apollo 11-re keresztelt dokumentumfilm, amely szinte kizárólag eredeti felvételeket használ. Talán ötven év kellett ahhoz, hogy valóban megértsük a Holdra szállás jelentőségét. Minden egyes kis részletnek borzasztó pontosan kellett működnie. És természetesen ez meg is történt – írja Kozak.
A Holdra szállás óta eltelt ötven évben fél évszázadnyi kormányzati programon és ötleten vagyunk túl, amik közül sok katasztrofális bukásnak bizonyult. Volt ötven évnyi politikai vezető elitünk, multimilliárdosunk, számos sportolónk és zenészünk, akik a hős szerepében tetszelegtek, azonban mégsem érnek fel a régiekhez (és leckét vehetnének szerénységből Neil Armstongtól). Nem meglepő módon, az eredmények 50 évnyi tagadása, kisebbítése és a hibákra való koncentrálás mára az egyetemi és akadémikus közeg hangulatának szerves részévé vált. Ez pedig kétségen kívül Amerika magabiztosságának csökkenéséhez vezetett – véli Kozak.
Ki gondolta volna, hogy az űrprogram legfőbb értéke valójában nem a tudományos kísérletek, találmányok, vagy az a tény volt, hogy egy rövid időre az egész világ tátott szájjal csodálta az élő felvételeket, amelyek a Földtől 238 ezer mérföldnyire készültek. 50 évvel később, az Apollo 11 legfőbb értéke talán az egyszerű emlékeztető, hogy Amerika egy valóban kiemelkedő és csodálatra méltó dolgot ért el a múltban, olyat, amelyet előtte egyetlen másik ország sem – véli a cikk szerzője. Ez pedig – teszi hozzá – egy nagyon jó lecke a mai Amerikának, egy olyan dolog, amelyre mindig emlékeznünk kell.
Szemlézte: Balogh Zita
