Amerika továbbra is a totális térdre kényszerítés elvét vallja Észak-Koreával szemben. A következő Korea-konfliktus ott lóg a levegőben. A Trump-adminisztráció nem enged, teljes megadást vár Észak-Koreától – írja Harry J. Kazianis a National Interest magazinban megjelent véleménycikkében.
Az Egyesült Államok különmegbízottja Észak-Koreában, Steve Biegun a Washingtonban megrendezésre kerülő Carnegie Nemzetközi Nukleáris Politikai Konferencián elvetette a korábban működőképesnek tűnő „adok-kapok” politikáját.
A különmegbízott egy teljesen más tartalmú nyilatkozatot tett, mint még januárban a Stanford egyetemen. A következő mondatok, amelyek a januári beszédében hangzottak el, különösen elnyerték sok, az észak-koreai kapcsolatok ápolását szorgalmazó személy tetszését:
„A mi részünkről kifejezésre juttattuk az észak-koreai kollégáink felé, hogy – egyidejűleg és párhuzamosan – mindazokat a kötelezettségvállalásokat, amelyet vezetőink tavaly nyáron közösen tettek Szingapúrban, meg fogjuk valósítani. Ezzel együtt pedig ügyködni fogunk a fényes jövő kiépítésén a koreai emberek számára, ezzel pedig új lehetőségek fognak megnyílni. Mindezt pedig azzal a feltétellel, hogy Észak-Korea hasonlóan teljesíti a teljes, végleges, és ellenőrzött atommentesítésre vállalt kötelezettségét.”
A tavaly nyári – Kim Dzsong Un és Donald Trump által tett – Szingapúri Deklaráció után sokan okkal reménykedtek a kapcsolatok rendeződésében. Sőt még arra is történt utalás, hogy a nyilatkozat bizonyos elemei tekintetében akár hamarabb is meg tud születni a konszenzus – mint például a koreai háború formális deklarációval történő befejezése, vagy a formális kapcsolattartó intézmények létrehozása kérdésében.
Azonban sajnos úgy tűnik, hogy az adminisztráció megváltoztatta a felfogását, és ezt Biegun minden igyekezete ellenére sem sikerült leplezni – írja a cikk szerzője. Míg valószínűleg soha nem tudjuk meg, mi történt pontosan a hanoi csúcstalálkozó óta, ami megváltoztatta Trump álláspontját, azonban meg tudjuk különböztetni azt a néhány dolgot, amelyekben a bekövetkezett változás a Koreai-félszigeten jelenleg honoló enyhülés végét, valamint a feszültségek újbóli kiéleződését jelentheti.
A „valamit valamiért” egyezségnek befellegzett – írja a szerző. E szerint Amerika és Észak-Korea lépésről lépésre, kölcsönösen tett engedmények útján érte volna el a vágyott állapotot. Az amerikai szankciók teljes felemeléséért cserébe Phenjan megvalósította volna a teljes atommentesítést. Biegun megerősítette, hogy ez az út már nem járható: „Nem fogjuk megvalósítani a fokozatos atommentesítést. Ez az elnök kifejezett pozíciója, a kormánnyal teljes egyetértésben” – mondta el. Ez a hír már magában elég lenne a tárgyalások berekesztéséhez, azonban jön ennél rosszabb is.
Az atommentesítés Amerika számára ugyanis már nem csak az észak-koreai nukleáris program leállítását, hanem az összes kémiai és biológiai fegyver megsemmisítését is tartalmazza. Ez a követelés Kim Dzsongun szemszögéből nézve a teljes megadást jelenti. A diplomácia viszont az „adok-kapok” művészete a világszínpadon, és nem járható ez az út, ha az egyik fél szimplán utasításokat ad, és cserébe nem enged semmiből – véli Kazianis.
Továbbá nagyon úgy tűnik, hogy Phenjan kiállja a „maximális nyomás” próbáját. Ugyan a gazdasági növekedés stagnál, és a hanyatlás felé is kezd fordulni a szankciók következtében, azonban kiderült, hogy a rezsimnek van néhány hiányossága, és Phenjan tud alkalmazkodni és a túlélésre játszani a nehéz körülmények között is. Ilyen például, hogy a hajórakományok nyílt tengeren való illegális kicserélésével szénért és fegyverekért cserébe Észak-Korea mégis tud a kulcsfontosságú olajhoz jutni.
Az igazi kérdés most pedig az, véli Kazianis, hogy Kim – érezve a nyomást – vajon pályára fog-e állítani egy kémkedő műholdat? Vagy esetleg bevet egy ballisztikus rakétát erődemonstráció céljából? Trumpnak nem biztos, hogy tetszeni fog a végeredmény.
Szemlézte: Balogh Zita