Brendan O’Neill, a Spiked szerkesztője a Huddersfieldben elkövetett groomingról, a szexuális visszaélést előkészítő bizalomba férkőzés és a zaklatás jelenségéről ír. Felháborítónak tartja, hogy Nagy-Britanniában több médiavisszhangot kaphat, ha egy politikus ráteszi a kezét egy középosztálybeli nő térdére, mint a pakisztáni származású férfiak munkásosztálybeli lányokkal szemben elkövetett többszörös szexuális visszaélése.

O’Neill szerint nagyjából ezt lehet következtetésként levonni a tavalyi #MeToo botrányokból. Felhívja a figyelmet, hogy milyen nagy az egyenlőtlenség aközött, hogy mi fajul végül botránnyá és mi nem. Ha egy menő újságíró térdéhez hozzáér egy politikus, attól egyből felrobban a média, a Twitteren megjelennek a patriarchizmust kiáltó hangok, de ha a Huddersfieldhez hasonló munkásosztálybeli lányok kihasználásáról és megerőszakolásáról van szó, csak egy rosszalló ciccentésre futja.

A leedsi koronabíróságon 20 emberrel szemben hozott ítélet O’Neill szerint azt mutatja, hogy a politikai elit vonakodik, vagy inkább egyenesen képtelen arra, hogy szembenézzen a muszlin grooming bandákkal.

Az ítélet 20, főleg pakisztáni származású férfit bűnösnek talált 120 bűntettben, amit 15 fiatal lány, a West Yorkshire-i Huddersfield lakosai ellen követtek el 7 éven keresztül. Az ítélet kihirdetése után néhányan felületesen elítélték az elkövetőket, de a lányok mellett nem sokan álltak ki; nem volt parlament előtti tüntetés, nem volt elsöprő médiavisszhang, hiába volt sokkal komolyabb ez az ügy az elmúlt hónapok felkapottabb eseteinél.

Tavaly Kate Maltby ügye sokkal inkább kiverte a biztosítékot a feministáknál, az újságíróknál és a twitteresek körében. Ő volt az az újságíró, akinek az akkori főállamtitkár, Damian Green megérintette a térdét. A huddersfieldi ügy viszont, annak ellenére, hogy sokkal romlottabb cselekedetekről van szó, kellemetlen hallgatásba süllyedt.
Sőt, a belügyminiszter tweet-je még nagyobb botrányt okozott, mint maga az elkövetett bűncselekmény-sorozat.

„Végre megbűnhődnek ezek a beteg ázsiai pedofilok” – írta Sajid Javid, kijelentését pedig felháborodás követte, hogy milyen alapon kommenteli az elkövetők származását. A médiában végül többen ítélték el Javid kommentjét a férfiak származásával kapcsolatban, mint az általuk elkövetett visszaéléseket. O’Neill rendkívül visszásnak látja az esetet, ahol egy politikus pedofíliára adott dühös válasza sértőbbnek bizonyul, mint maga a pedofília.

Mindazonáltal, a szerző szerint ez események ezen fejleménye beleillik a jelenünk képébe. Az ehhez hasonló, muszlim bandák által elkövetett esetek rendszerint eltussolásra kerülnek. Ezt bizonyítja a brit parlamenti képviselő, Sarah Champion esete: Championt lemondatták esélyegyenlőségi árnyékminiszteri posztjáról a Munkáspárton belül, miután a választókerületébe tartozó Rotherhamben garázdálkodó muszlim grooming bandákról írt. Champion azóta is muszlim aktivisták rágalmazásainak kereszttüzében van.

O’Neill szerint a média nem nevezi kellőképpen a nevén, mi történik Nagy-Britanniában. Rotherham, Oxford, Rochdale, Derby, Telford, Newcastle, Huddersfield… Ezek mind olyan városok, ahol bevándorlók által elkövetett atrocitások érik a helyi lakosokat. A BBC szerinte mégis túl óvatosan fogalmaz, amikor ezekről az esetekről tudósít. Sőt, nem ritkán elejét veszik a társadalmi diskurzusnak. O’Neill továbbmegy, és azt mondja: ha esetleg a felháborodott polgárok tüntetést szerveznének a bántalmazottak mellett, a felvonulókat valószínűleg neo-fasisztaként bélyegezné meg a média.

A Spiked szerzője szerint a témát körülvevő kellemetlen érzés a multikulturalizmus ideológiájának őszintétlen és elkerülő természetéről árulkodik. Először is, ezekben az esetekben az áldozatok egyszerűen nem elég megnyerők. Az elit sokkal jobban tud azonosulni egy menő újságíróval, mint egy 17 éves, yorkshire-i akcentussal beszélő lánnyal. Miért? Egyszerűen nem érdekli őket. Másodszor, az elkövetők is a rossz fajtából valók: általában muszlim férfiak. A társadalmi diskurzus uralkodó elitje nem vonakodik fehér férfiakat elítélni, míg kisebbségből származó elkövetőkkel szemben sokszor szemet huny. O’Neill felteszi a kérdést, ez nem számít-e kettős mércének, vagy nem biztatja-e további deviáns viselkedésre a tömegeket?

Sokszor az ehhez hasonló ügyekben az elit azért próbálja meg elhallgattatni a kritikus hangokat, mert attól fél, hogy a (kiszámíthatatlan) egyszeri ember válasza az őrült rasszizmus lesz. De ezzel azt érték el, hogy a multikulturalizmus védelme munkásosztálybeli lányok biztonsága fölé helyeződött. O’Neill szerint itt az ideje, hogy leszámoljunk az intézményesített szeparatizmussal és a multikulturalizmus megosztó természete miatt szabadjára engedett közösségen belüli összetűzésekkel. Szerinte az, hogy a multikulturalizmus arra ösztönzi az embereket, hogy a saját kis nemzeti és vallási buborékjukban éljenek, azt is magával hozta, hogy ezek az emberek gyanakvással és megvetéssel tekintsenek bizonyos fehér emberekre. Főleg a szegényekre, a nőkre...

O’Neill figyelmeztet: a töredezett társadalom töredezett közösségeket és életeket eredményez – ez korunk nagy kihívása.

Szemlézte: Gyarmati Emese