Daniel Larison három szerző gondolatmenetét tárja az olvasó elé, akik kissé eltérő módon közelítik meg a politikai realizmus eszméjét, mint a legtöbb realista gondolkodó. Az American Conservative hasábjain Larison igyekszik bebizonyítani, hogy ezen új alapvetések nem állják meg a helyüket a külpolitika jelenlegi vonatkozásaiban.

Az American Affairs-be cikket író Ted Bromund, Michael Auslin és Colin Dueck szerint Barack Obama „visszavonulása” árulásnak tekinthető, és az Obama-korszaknál jóval agresszívebb külpolitika mellett foglalnak állást, amelyre ráakasztották a realista jelzőt. Daniel Larison szerint ez a szemlélet sérti a realizmus eszméjét, és a realizmus nevét felhasználva kíván vitába bocsátkozni.

A három szerző úgy véli, hogy az Egyesült Államok szövetségesei nem fogadják el azt, hogy a katonai hatalom létfontosságú eleme lenne a diplomáciának és az elrettentés elvének. A szerzők szerint az pedig a kisebbik gond, hogy amikor az Egyesült Államok csökkenti védelmi kiadásait, akkor a szövetségeseik nem növelik. Fontosnak tartják, hogy az összes szövetséges állam igazságosan járuljon hozzá a védelemhez, és amennyiben az ázsiai és európai szövetségesek nem tudnak a jelenlegi helyzetben több terhet magukra vállalni, úgy valószínűleg sosem lesznek erre képesek.

A szövetségesekkel való viszony taglalása után az ellenséggel szembeni hozzáállást fejti ki a három szerző. Úgy vélik, a diplomáciai közeledés csupán időpazarlás. Szerintük nem az egész világ felett kell az Egyesült Államoknak győzelmet aratnia, csupán olyan politikai területeken kell biztos kapcsolatot kiépíteni, amelyek az amerikai érdekeket szolgálják. Emellett az Egyesült Államoknak meg kell védeniük az arcvonalbeli szövetségeseket, akik veszélyeztetve vannak az ellenség által, ám semmi esetre sem szabad megállapodások által csökkenteni a feszültséget a riválisokkal szemben – fűzi tovább gondolatmenetét a három szerző.

A velük vitatkozó Daniel Larison azonban „szükségtelen konfrontációt” véli felfedezni a három gondolkodó véleményében, amely még hatalmasabb konfliktusba tudja sodorni Amerikát. Ez pedig nem az a realizmus, amelyet keresünk – teszi hozzá Larison.

A szerzők kitértek az amerikai gyengeség és erősség kimutatására is. Úgy vélik, hogy „a gyengeségünk az, ami provokatív, mert az amerikai gyengeség félelemmel tölti el szövetségeseinket, és felbátorítja ellenfeleinket”. Larison viszont azzal érvel, hogy pont az agresszív beavatkozások provokatívak a nemzetközi téren. Ez pedig abban is megmutatkozik, hogy az amerikai szövetségesek sokkal „vakmerőbbek” és felelőtlenebbek, amikor érzik a hátuk mögött az Egyesült Államok támogatását.

A lehetséges háborúba való részvételt a három szerző akkor tartja szükségesnek, ha – akár nem szövetséges államok is – hadban állnak a világ két autoriter államával, Oroszországgal vagy Kínával. Tehát Oroszország ukrajnai és Kaukázusban folytatott akciói, és a Dél-kínai-tengeren végbemenő kínai terjeszkedések esetén a három szerző egyáltalán nem tartja kizártnak a hadsereg bevetését. Larison azonban rámutat arra, hogy ezen konfliktusok nem veszélyeztetik közvetlenül az USA érdekeit, és egy átfogó megállapodással csillapítani lehetne ezen válságos helyzetek tüzét.

A három gondolkodó téziseinek vizsgálata után Larison úgy véli, hogy a „realizmus valódi érveinek” figyelmen kívül hagyásával teremtenének a szerzők új alapot a realizmusnak.

Szemlézte: Pastrovics Martin