Dél-Korea katonai védelme nem is a szöuli kormány, hanem leginkább az Egyesült Államok kezében van. A szöuli vezetés hálás lehet ezért, azonban egy esetleges atomháború esetén Észak-Korea nem az USA-t támadja meg, hanem déli szomszédját, mert arra van kapacitása. Ted Galen Carpenter az Egyesült Államok dél-koreai katonai befolyásának előnyeiről és hátrányairól fejti ki véleményét.

A dél-koreai gazdaság hozzávetőlegesen negyvenszer nagyobb, mint az észak-koreai, azonban a védelemre GDP-jének mindössze 2,5 %-át költi, miközben északi szomszédja aktív fegyverkezést folytat. Dél-Koreának jelentős katonai kapacitásai vannak, ennek ellenére az Egyesült Államok segítségére szorul olyan fontos területeken, mint a légi és vízi haderő. Az amerikai katonai segítségnek köszönhetően a koreai adófizetőknek kevés pénzükbe kerül a védekezés, ezáltal az ország több anyagi forrást áldozhat a gazdaság fejlesztésére és más belföldi programok véghezvitelére.

Carpenter a szöuli vezetés attitűdjét egy közelmúltbéli eseménnyel támasztja alá: egy védelempolitikáról szóló konferencián az amerikai képviselő Dél-Korea nagyobb felelősségvállalását kérte a saját védelmét illetően, amelyre koreai oldalról a „nekünk belföldi szükségleteink vannak” választ kapta.

Egy szuperhatalom általi katonai védelemnek azonban az az ára, hogy a kritikus döntéseket nem a védelmezett állam, hanem – jelen esetben – Washington a fő döntéshozó a nemzetvédelmi kérdésekben. Az amerikai védelem egyik legfőbb eseménye 1994-re tehető, amikor Washington észlelte Észak-Korea egyre nagyobb plutónium-előállítását. Az akkori regnáló elnök, Bill Clinton a memoárjában megemlíti, hogy eltökélt szándéka volt a kommunista állam nukleáris fejlesztésének megállítása, akár egy háború árán is. William Perry, a Clinton-adminisztráció nemzetvédelmi minisztere pedig nem zárta ki egy megelőző atomcsapás lehetőségét sem – idézi Carpenter. Később a volt amerikai elnök, Jimmy Carter azonban meggyőzte Clintont, hogy a koreai fiaskót békés úton kell megoldani. A Clinton-adminisztráció azonban sosem hangoztatta, hogy Dél-Korea céljai hatással lennének a washingtoni döntéshozatalra.

A jelenlegi helyzetben is hasonló forgatókönyv van érvényben. Donald Trump kormányának eszköztára is tartalmazza az összes megtorló intézkedés lehetőségét. Carpenter azonban kiemeli, hogy sem Clinton, sem Trump kormánya alatt Dél-Korea nem mutatott olyan magatartást, amely arra utalna, hogy az Egyesült Államok ne tartsa a lehetőségei között az észak-koreai atomcsapást. Viszont Dél-Korea lenne az első számú célpontja Kim Dzsong Un rezsimjének, válaszul a Trump által engedélyezett támadásra. Észak-Korea ballisztikus rakétái nem tudják elérni az amerikai partokat, Szöul azonban csupán 50 km-re helyezkedik el a demilitarizált övezettől. A civil áldozatok száma hatalmas lenne.

A jelenlegi állapot békés megoldása mindenkinek az érdeke. Dél-Koreának azonban alaposan fontolóra kéne vennie, hogy a hatalmas amerikai katonai jelenlét az országban és a térségben valóban az érdekeit szolgálja-e. A jelentős pénzügyi segítség – amelyet az USA vesz le Dél-Korea válláról a hadi kiadások terén – mit sem fog érni, ha az Egyesült Államok meggondolatlan hozzáállása egy katasztrofális háborúba torkollik – hívja fel az olvasó figyelmét Ted Galen Carpenter.

Szemlézte: Pastrovics Martin