Vlagyimir Putyin orosz elnök és Alekszandr Lukasenko, a belarusz diktátor között annyi a hasonlóság, mintha egy tőről fakadtak volna. Éppen ezért a felszínen kebelbarátok, mégis, a két vezető ki nem állhatja egymást – a Politico publicistája Vijai Maheshwari szerint kettejük viharos kapcsolata egy újabb kelet–ukrán konfliktus veszélyét is magában hordozhatja.
„Európa utolsó diktátora” és a KGB tisztből lett elnök – Lukasenko és Putyin, Kelet–Európa erős emberei megosztó személyiségek és megkérdőjelezhetetlen hatalmú, autokrata vezetők. Minden lehetőség meglenne rá, hogy egymás legstabilabb szövetségesei legyenek, ám éppen jellemükből adódóan képtelenek egymást partnerként kezelni. Merre vezetnek a belarusz-orosz kapcsolatok, és van-e kiút a jelenlegi válságból?
Először is a válság okait kell megvizsgálnunk. Hogyan fordult egymás ellen a két, korábban szoros viszont ápoló elnök? A konfliktus oka az ukrán válság, és azt követő időszak, amikor is Putyin érthetően számított fehérorosz kollégájának támogatására. Ám Lukasenko ehelyett inkább szembefordult vele: elítélte a Krím annexióját, elutasította a mélyebb kétoldalú katonai együttműködést, vízummentes beutazást biztosított az európaiak és amerikaiak számára és a szankciók sújtotta Oroszország helyett nyugat felé fordította országa gazdaságát. A diktátor a hivatalos kommunikációban is nekiment keleti szomszédjának, és kifejezte: nem lesz Putyin ölebe, függetlensége megőrzéséért pedig, ha kell, szembe is fordul vele.
A gyors elhidegülést és konfrontációt gyorsan követték Moszkva válaszlépései is. Újra bevezették a határellenőrzést a két ország között és visszafogták a belarusz gazdaságot éltető kedvezményes gáz és olajszállítmányokat is. Ráadásul, a Kreml propagandagépezete is elindult Lukasenko ellen, mely az elnököt egy „Keresztapához” hasonlította és egy ukrán válságot idéző felkeléssel fenyegetett.
Azonban a fehérorosz elnököt sem kell félteni, ha egy felkelés elnyomására kerül a sor. Minszkben rég nem látott méretű kormányellenes tüntetések kezdődtek az elmúlt hónapokban, melynek következtében Lukasenko hatalma meggyengült. És bár eleinte tartózkodott a tüntetések erőszakos leverésétől, az elnök egy Putyin által szervezett esetleges palotaforradalomtól tartva rég nem látott rendőri brutalitással vetett véget egy márciusi tüntetésnek. Maheshwari szerint úgy tűnik, az elnök eldöntötte, hogy beássa magát, és inkább a saját egyeduralkodói ösztöneiben bízik.
És mi sülhet ki végül a jelenlegi helyzetből? Ez nagyban függ a két vezető személyes attitűdjétől, mely sok mindenben megegyezik. Lukasenko egy régivágású, rugalmatlan diktátor, aki egyenrangú félként kezeli magát Putyinnal, és kínosan ügyel arra, hogy ne váljon a másodhegedűsévé. Politikájának sarokköve, hogy a viszonylagos politikai és szociális biztonságért cserébe teljes lojalitást vár el. Ám „Európa utolsó diktátora” képtelen volt ezt a politikát modernizálni és ezáltal nemzetközi elismertségre is szert tenni.
Ez az a pont, ahol Putyin viszont sikerrel járt. Az orosz elnök politikája nagyban alapszik a fehérorosz rendszeren, csupán ő képes volt továbbfejleszteni azt: Putyin Oroszországában ugyanúgy jelen van a lukasenkói „biztonságért lojalitást” séma, de ez kiegészül egy szofisztikáltabb propagandagépezettel, és egy, a belarusz elnöknél vállalhatóbb imázzsal is. Így amíg Putyin a nemzetközi színtéren a populista mozgalmak ideológiai vezetőjévé válhatott, Lukasenko leginkább pária maradt, írja a szerző.
Az összes diplomáciai konfliktus ellenére azonban egy fehérorosz krízistől egyelőre nem kell komolyabban tartani. Sőt, az is lehet, hogy a két autokratát az országaikban felbukkanó problémák az egymással való csatározás helyett éppen, hogy közelebb hozzák egymáshoz. Annak ellenére pedig, hogy Putyin számára vonzó lehet Lukasenko egy rugalmasabb vezetőre való lecserélése, az orosz elnök kimértebb annál, mintsem hogy a jelenlegi stabilitást veszélyeztesse. Nyilvánvaló, hogy Putyin nem akar esélyt adni arra, hogy Belarusz „nyugatra tolódjon”, és ezáltal Oroszország egy újabb fontos kereskedelmi partnert veszítsen el.
Szemlézte: Illés Gergő
