A világszintű szárazföldi jelenlét vagy a tengerentúli hatalmi egyensúly lenne az Egyesült Államok ideális külpolitikai stratégiája? Hal Brands és Peter D. Feaver az előbbi mellett érvelnek, míg a realista John Mershaimer és Stephen Walt a liberális hegemónia ellen foglalnak állást a Foreign Affairs legújabb számában.
Feaver és Brands írásukban a Walt és Mershaimer által képviselt tengerentúli egyensúlyozás stratégiáját kritizálják. Walték javaslatát a következőképpen foglalják össze: az USA-nak más országokra kéne támaszkodnia a hatalmi egyensúly fenntartásában a számára stratégiai fontosságú régiókban, vagyis Európa, a Perzsa-öböl és Észak-Kelet Ázsia térségében. Fel kell adnia mindenféle törekvést a demokráciaexportra. Kerülnie kell a katonai beavatkozásokat, csak végső esetben, egy regionális hegemón felemelkedésének megakadályozása érdekében kéne beavatkozni.
Walt és Mershaimer szerint az USA hidegháború utáni öröksége megkérdőjelezhető. Kevesebb áldozattal járt volna és jobban megtérül, ha Amerika a tengerentúli egyensúlyozás mellett áll ki, vagyis hagyja, hogy az országok magukat védjék meg.
Feaver és Brands szerint ez túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen. A realistákkal szemben azt állítják, hogy nem a tengerentúli egyensúlyozás jelenti a klasszikus amerikai külpolitikai irányvonalát. Szerintük Washington csupán akkor döntött mellette, amikor a rövidtávú költségek győztek a hosszútávú stratégiai célokkal szemben.
Walték szerint a tengeren túli egyensúlyozás akadályozta meg a regionális hegemónok felemelkedését közel egy századon át, ami az amerikai biztonság kulcsa volt. Feaverék ezzel szemben azt állítják, hogy ez egy olyan kivonulást jelent, ami provokatív gyengeséghez vezet és pont ellenkező hatást váltja ki. Szerintük a második világháború a koreai háború előzménye, és a Közel-Kelet válsága is a tengerentúli egyensúlyozást kudarcának tudható be. Mindegyik esetben az amerikai csapatok visszavonulása vagy távolléte vezetett később a súlyos veszteségekkel járó amerikai háborúkhoz. „Ha ez siker, akkor rettegnünk kell attól, hogyan néz ki a bukás” – írják.
Sokan a tengerentúli egyensúlyozás sikerének tekintik a békét Nyugat-Európában és a Csendes-óceán térségében. Walték kellően rugalmasan kezelik ezt a fogalmat, szerintük pont az ellentéte történik ezekben a régiókban: több tízezer amerikai csapat van folyamatosan jelen. A tengerentúli ellensúlyozás elképzelése azért is téves, mert jelentős szárazföldi jelenlét nélkül nem lennének megvalósíthatóak az eseti beavatkozások – folytatja kritikáját Feaver és Brands. Hozzáteszik, hogy Walték kisebbnek tüntetik fel az USA világpolitikai jelenlétének fontosságát, pedig a szabadkeresekedelem, az emberi jogok és a demokratikus értékek terjedésében nagy szerepe volt az országnak.
„Hal Brands és Peter Feaver (...) szerint az Egyesült államoknak továbbra is folytatnia kell a bukott próbálkozásait a létező nagy stratégiájának és a liberális hegemóniának a fenntartására” – írja válaszában Walt és Mershaimer. Hangsúlyozzák, hogy Feaverék félremagyarázzák a tengerentúli egyensúlyozást és őket izolacionistáknak állítják be, akik el akarják hagyni Európa, Észak-Kelet Ázsia és a Perzsa-öböl térségét. Pedig nem ez a helyzet.
Feaverékkel szemben azt állítják, hogy a tengerentúli egyensúlyozás volt a meghatározó stratégiája az USA-nak 1900-1990 között. Cáfolják azt az állítást, miszerint az USA a szövetségeseitől az emberi jogok minimális betartását várta volna el: Washnigton, ha kellett, diktatúrákkal egyezett ki. Csupán az utóbbi 25 évben változott a stratégia .
A liberális hegemónia gondolata értelmetlen háborúkhoz vezethet, míg a tengerentúli egyensúlyozás esetében tisztán látszik, hogy mikor kell beavatkozni.
Walt és Mershaimer kijelenti, hogy a világszintű szárazföldi jelenlét nem hoz békét: Kelet-Ázsiában nem akadályozta meg a koreai és vietnami háborúkat, ahogy Európában sem a balkáni háborúkat vagy a mostani ukrán válságot. A közel-keleti elköteleződés pedig csak további konfliktusokat eredményezett.
Szemlézte: Szászi Áron
