Európa térképét a stabilitás jellemezte a második világháború után. Előbb a két szemben álló hidegháborús blokk, majd az azt követően Európát egyesítő EU teremtett átláthatóságot. Robert Kaplan a Wall Street Journalba írt cikkében úgy látja, hogy ez a korszak véget ér és a középkori töredezettség tér vissza. A jelenlegi kihívások során nem tud egységesen fellépni az EU, és a történelmi megosztottságok újra felszínre törnek.
Robert Kaplan szerint Európa biztos úton halad afelé, hogy a középkori térképeken látható összevisszaság visszatérjen. A béke és a prosperitás évtizedei alatt, az '50-es évektől az euró válságáig Európa politikai és gazdasági térképe egyszerűen nézett ki, írja Kaplan. Ez alatt az idő alatt a térképet a hidegháború két egységes blokkja, majd a poszthidegháborús álom, az egységes Európa és az egységes fizetőeszköz közössége uralta. Napjainkban, ahogy az EU sorra szenvedi a belső és külső csapásokat, úgy tűnik, hogy ez az időszak csupán interregnum volt a félelem és a konfliktusok visszatérte előtt.
Az európai megosztottság az EU terjedésével jó láthatóvá vált, írja Kaplan. Az Uniót fel lehet osztani schengeni övezeti tagokra vagy eurózóna tagokra, illetve azokra, akik valamelyikből kimaradnak. Kaplan szerint ezek a törések a történelemben gyökereznek. A modern Európa központi magja a Karolingok birodalma, amelyet Nagy Károly alapított. A Német-Római Birodalom első uralkodójának a hatalma az Északi-tengertől Milánóig húzódott, magába foglalva Frankfurtot és Párizst. Európa további történelmi részei a Mediterráneumban az Ibériai félszigettől Dél-Itáliáig húzódó sáv, vagy a mindig is kevésbé fejlett Balkán, amelyet a bizánci vagy az ottomán hagyományok határoztak meg.
A hidegháború során ez a megosztottság nem látszódott. Európa el volt zárva olyan közeli szomszédaitól, mint Eurázsia vagy Észak-Afrika. Amikor napjainkban Európa régiói különbözőképpen állnak hozzá az aktuális problémákhoz, mint az orosz fenyegetés vagy a bevándorlási krízis, a földrajzot már nem lehet többé figyelmen kívül hagyni. Kaplan szerint nyilvánvalóvá vált, hogy az EU centralizálási kísérlete és távoli bürokráciája nem teremtett egységet. Az ellenreakció azonban olyan erős, hogy azt az EU csakis úgy élheti túl, ha rájön, miként teremtheti meg legitimitását az eltérő népei között.
A földrajzi védelem, amely Európát védte a háború után, nem áll fenn többé. Kaplan a francia Fernand Braudelt idézi, aki szerint Európa déli határa nem a Földközi-tenger, hanem a Szahara. Ez jól látható, amikor az afrikai migránsok Észak-Afrikában gyűlnek össze. A közel-keleti migránsok pedig a Balkánon jönnek Európa felé, amely ezzel hű maradt történelmi folyosó szerepéhez.
Kaplan szerint Európa egy keserű történelmi leckével áll szemben. Európa évtizedeken át építgette az univerzális emberi jogok magas eszméit, többek között a menekültek befogadását. Ezt azonban, mint az most kiderült, csakis a perifériáján uralkodó arab diktátoroknak köszönhetően tehette békében. Szaddam Husszein Irakban, az Aszad-rezsim Szíriában, Muammar Kadhafi Líbiában tartotta fenn a rendet. Az európai egység szempontjából katasztrofális, ahogy bizonyos régióit a földrajz és a történelem sérülékenyebbé tette a menekültek áradatával szemben. Ez jól látható, amikor Svédország és Németország tárt karokkal várja a bevándorlókat, miközben Közép-Európa szögesdrótos kerítéseket emel. Utóbbiaknál pedig csakis a Balkán és a válság sújtotta Görögország van rosszabb helyzetben.
Egy másik tényező, amely miatt a stabilitás korszak véget ér, az Oroszország szerepe. A hidegháború alatt a Szovjetunió ugyan veszélyt jelentett, de ezt az USA jól tudta kezelni. Sztálin halála után a szovjet vezetők mind gerontokrata, kockázatkerülő funkcionáriusok voltak. A Szovjetunió összeomlása után, a politikai és gazdasági változások kaotikus évei alatt Oroszország nem jelentett veszélyt Európa számára.
Napjainkban azonban Oroszország stratégiai szereplőként tért vissza, írja Kaplan. Miután a bizonytalan jelcini éveket követően Putyin megszilárdította hatalmát, a geopolitikai realitás teljesen megváltozott Európa szélén. Miközben az európai projekt jövője bizonytalannak tűnik, addig Oroszország a Krím annektálásával és a kelet-ukrajnai szakadárok támogatásával újra veszélyt jelent a kontinensre. Putyin továbbra is azt vallja, hogy a geopolitika és a tiszta erő − akár katonai, akár gazdasági − továbbra is a nemzeti érdek érvényesítésének legfőbb eszköze.
Ezzel szemben az európai elit már régóta teljesen elveti a tradicionális hatalmi politikát. Szerintük a béke megőrizhető egy olyan szabályozó rendszerrel, amelyet posztnemzeti technokraták irányítanak Brüsszelből. Úgy látták, hogy a kontinens megosztottsága megszüntethető a jóléti állammal és a közös fizetőeszközzel. Az évszázadok alatt kialakult nemzeti identitásokat felválthatja egy európai szuperállam, s mindegy, hogy milyen az EU politikai legitimitása.
Kaplan szerint napjainkban a veszélyt egyedül Oroszország jelenti és nem Németország. Németország ugyan természetesen dominálja Európát gazdasági ereje miatt, és a hatalom bizonyos részt Brüsszelből Berlinbe költözött. Kaplan azonban úgy látja, hogy a német vezetés továbbra is tétovázó és esetlen. Ugyan Angela Merkel politikailag ügyesen kezelt sok válságot, de ő nem Bismarck vagy Nagy Frigyes, és nem is akar az lenni. Kaplan szerint a német vezetés helyzetét nehezíti a náci múlt és az, hogy Oroszország és a Nyugat között helyezkedik el.
A szerző jóslata: ahogy az EU szétesésnek indul, a helyén korunk Német-Római Birodalma fog megjelenni. Egy széteső, többnemzetiségű képződmény, amely csak névleg birodalom. Kaplan úgy véli, hogy ez azt bizonyítja, az amerikai vezetésnek nincs alternatívája Európában. Az USA-nak a széteső EU egy geopolitikai katasztrófát testesít meg, amely a legnagyobb külpolitikai katasztrófa lenne a második világháború óta.
Az EU sikere nagyrészt az Egyesült Államok háború utáni hatalmának is köszönhető volt, írja Kaplan. Az EU minden tökéletlenségével együtt a második világháború utáni Európát testesíti meg, amely szabad, egységes és fejlődő volt. Kaplan szerint néhányan az Obama-adminisztrációból megpróbáltak tenni a szétesés ellen, de magát Obamát nem érdekli a kontinens. Az amerikai kormány figyelme inkább a Közel-Keletre vagy a csendes-óceáni térségre került. Kaplan szerint ezzel nem lenne baj, de az egy hibás felfogás, hogy Európa kevesebbet számítana ma, mint a hidegháború alatt.
Kaplan több megoldást javasol a helyzetre. A közép-és kelet-európai régió biztonsága prioritás kell, hogy legyen az USA-nak. Csak így lehet feltartóztatni Putyin agresszióját és fenntartani a NATO és az EU egységét. Ez katonai segítséget és a diplomáciai kapcsolatokat szorosabbra vonását jelentené a Baltikumtól a Fekete-tengerig. Politikai szinten pedig segíteni kell az EU-t, hogy olyan irányba fejlődjön, ahol nagyobb demokratikus elszámoltathatóság lehetséges. Továbbá fontos, hogy a kontinens fejlessze a saját védelmi képességeit, és ne az USA-tól várja a védelmet.
A szerző szerint azok az évtizedek véget értek, amikor Európára mint valamilyen stabil kiszámítható és egyhangú képződményre gondoltunk. A kontinens térképe lassan visszatér középkori állapotába. Ha nem is a határai, de politikai attitűdje, szövetségi rendszere biztosan. Kérdés azonban, hogy az EU képes lesz-e multikulturális Habsburg Birodalomként viselkedni, amely képes volt évszázadokon át magába foglalni Kelet-Közép-Európa népeit. Kaplan úgy látja, hogy a válasz nemcsak azon múlik, hogy Európa mit fog tenni, de nagyban függ az USA döntéseitől is.
Pál Benedek
