A modernség iszlamista modellje szerint a társadalom, az állam, a kultúra és a vallás teljes elegyítésére van szükség, ahol nincsenek belső ellentmondások. Merv Bendle a Quadrant Online-on megjelent cikkében arról az egyre inkább elterjedő nézetről ír, amely szerint az iszlám vallásnak egy, a kereszténység reformációjához hasonló változáson kellene keresztülmennie ahhoz, hogy megoldhassa a muszlim világ kríziseit. Bendle szerint az elképzelés pártolói nem veszik figyelembe magának az iszlám vallásnak a természetét, és azokat a véres tanulságokat, amelyeket a nyugati világ saját történelméből vonhat le a reformáció időszakából.
Bendle Melanie Phillips-t, a Londonistan című könyv szerzőjét idézi, aki szerint az iszlám problémája az, hogy nem zajlottak le benne olyan reformok, amelyek lehetővé tennék, hogy egyeztessék a vallást a nyugati értelemben vett emberi jogokkal. A reformáció korában a keresztény vallás kiegyezett a szekuláris hatalommal, létrejött az egyház és az állam szétválasztása, ez a folyamat az iszlámon belül azonban még nem ment végbe. Bendle szerint ez azonban meglehetősen félrevezető. Nick Danforth-ot idézi, aki szerint a reformáció valójában nem hozott létre ilyen megállapodást, sőt, az egyházi vezetők és az uralkodók csak abban értettek egyet, hogy az egyháznak és az államnak egységben kellene maradnia; és a konfliktus forrása az volt, hogy kinek a kezében maradjon az abszolút irányítás joga. Valójában a két tábor közötti hatalmi harc volt az egyetlen, ami elválasztotta egymástól az egyházi és vallási szférát.
Emellett az európai reformációt követő időszak sem hozott békét a hiten belül, és nem vetett véget a vallásháborúknak, példaként említhetőek a német parasztháború (1524-25), a münsteri lázadás (1534-35) és a francia vallásháborúk (1562-98) véres és elborzasztó eseményei.
Bendle szerint a muszlim perspektívából nézve, nem szükséges, és nem is lehet megosztani az állami és egyházi hatalmat. Ez ellenkezik a vallás egyik alapelvével, a tawḥīd-al. Az iszlámon belül nem képzelhető el külön vallási és politikai szféra, főleg nem úgy, hogy ezek közül az egyik uralja a másikat. Ernest Gellner ezt úgy fogalmazta meg, hogy az iszlám a társadalom „tervrajza”, amely olyan szabályokat foglal össze, amelyek örökkévalóak, isteni eredetűek és függetlenek az emberi akarattól, nincs olyan elv, amely igazolhatná a társadalom két részre választását.
A modernség iszlamista modellje szerint pedig a társadalom, az állam, a kultúra és a vallás teljes elegyítésére van szükség, ahol nincsenek belső ellentmondások. A társadalom ilyenfajta szférákra osztása a nyugati társadalom romlását szimbolizálja a véleményük szerint.
A szerző szerint ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy az iszlám már mutat a protestantizmushoz hasonló jeleket: megjelentek olyan irányzatok, amelyek azt hirdetik, hogy a hívőknek joguk van autonóm módon értelmezni a szent szövegeket, nem szükséges kritika nélkül elfogadniuk a vallástudósok értelmezéseit. Ez az ijtihād azaz a „független érvelés”, amelyet az iszlamisták előszeretettel támogatnak, mivel segítségével igazolható a szektásodás folyamata, illetve az ideológiai eltérések; emellett fegyverként használható fel az általuk az iszlám vallás árulójának ítélt muszlim rezsimekkel szemben.
Bendle szerint összességében az iszlám reformáció meglehetősen problémás lenne. A nyugati kereszténységet ért megrázkódtatások ugyan elősegíthették az individualizációt és új útvonalakat nyithattak a valláson belül; de egyúttal olyan erőszakos irányzatokat is életre hívtak, amelyek utóhatása évszázadokon keresztül érezhető volt. A történelmi példák ismeretében senki sem kívánhatja ezeknek megismétlődését, különösen egy olyan világban nem, ahol még a legelfajzottabb rezsimek is könnyen nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyverekhez juthatnak.
Rózsa Kitti
