A párizsi merényletek és az elhúzódó szíriai válság miatt sokan újabb amerikai katonai beavatkozást sürgetnek a Közel-Keleten. Leon Hadar szerint azonban éppen itt az ideje, hogy az Egyesült Államok elkezdje a „konstruktív be nem avatkozás” politikáját és Európa végezze el a saját házi feladatát. A The American Conservative honlapján megjelent cikkében Hadar arra tesz javaslatot, hogy az USA vonuljon ki a régióból és Európa vegye kézbe a dolgokat a térségben.

A törökországi G20 csúcson tartott sajtótájékoztatóján Barack Obama inkább egy egyetemi tanár benyomását keltette, mintsem egy államfőét. Professzor Obama az újságíróknak az amerikai külpolitikáról tartott előadást, és a hogyan győzzük le az ISIS-t esettanulmányt elemezte. Miközben beszélt, úgy tűnt, nagyon elege van abból, hogy a diákjai már megint nem készültek fel és már megint önmagát kell ismételnie.

Obama előadása természetesen még azelőtt volt, hogy Törökország lelőtte volna az orosz gépet, ezzel egy nagyhatalmak közti konfliktust kockáztatva. Leon Hadar szerint itta az ideje, hogy Obama igazi vezetőként viselkedjen és felszólítsa a gazdag G20 országokat, legfőképp Nyugat-Európát, hogy végre ők is vegyenek részt a rendrakásban, saját hátsó udvarukban.

Az amerikai elnök ugyan megpróbálta csökkenteni a Pax Americana fenntartási költségeit a Közel-Keleten, de politikái nagyrészt hatástalannak bizonyultak. Mindeközben sem a vezető demokraták, sem a vezető republikánusok közül nem volt olyan, akinek lett volna javaslata arra, hogy mivel helyettesítsék a hidegháború utáni Közel-Kelet politikát. Ez a stratégia, amelyet több kormányon keresztül követtek, azon a feltevésen alapult, Amerikának érdekei és értékei miatt kötelessége fenntartani a hatalmi egyensúlyt a térségben. Végeredményben azonban az iraki háborútól kezdve az arab tavaszon át a szíriai polgárháborúig ennek a politikának olyan hatásai voltak, amelyek ellentétben állnak az amerikai érdekekkel és értékekkel.

Leon Hadar megpróbálja felvázolni az alternatívát a hidegháború után. Szerinte az Egyesült Államok új Közel-Kelet stratégiájának a „konstruktív be nem avatkozásnak” kell lennie. Ennek kapcsán a szkeptikusok a következőket szokták kérdezni: ha a térségben Amerika nem tölti be továbbra is a hegemón szerepét, ki fogja megvédeni a nyugati érdekeket a Közel-Keleten? Például hogyan lesz biztosítva a hozzáférés az Öböl-menti olajhoz, ki fogja korlátozni a külső és regionális agresszorokat és ki vezényli majd az arab-izraeli „békefolyamatot”? Leon Hadar visszakérdez: mi lenne, ha Amerika európai szövetségesei lennének ezek?

Hadar szerint végső soron az európaiak sokkal érzékenyebbek a közel-keleti instabilitás veszélyeire, mint az amerikaiak. Ugyanis az USA-val ellentétben az európai gazdaságok jobban függnek a közel-keleti energiától, földrajzilag közelebb vannak a térséghez és országaikban egyre növekvő arab bevándorló népesség van.

Leon Hadar úgy látja, hogy az iraki kivonulásnak és a közel-keleti amerikai jelenlét csökkentésének csakis akkor van értelme, ha az egy új amerikai stratégiával párosul. Szerinte tudtára kell adni a térség hatalmainak: az USA ezentúl nem lesz ott, hogy helyreállítsa a hatalmi egyensúlyt. Amerika szövetségeseit pedig bátorítani kell, hogy védjék meg a saját érdekeiket egy olyan térségben, amely végső sorban mégis csak stratégiailag az ő szomszédságuk fekszik.

Akik szerint Európának nincsen meg sem a diplomáciai befolyása, sem a katonai erejük a közel-keleti eseményeket befolyásolni, azok elvetik ezeket az érveket. Szerintük csakis Amerikának vannak meg a forrásai, hogy elvégezze a munkát a Közel-Keleten. Hadar szerint ezek az ellenérvek csak arra az ördögi körre mutatnak rá, amely azzal jött létre, hogy Washington megengedte az európai államok potyautasságát. Azzal, hogy Amerika mindig elvégzi a munkát, az európaiak nincsenek hadseregfejlesztésre kényszerítve, sem pedig arra, hogy jobban figyeljenek az érdekeikre a Közel-Keleten. Ez a folyamat azonban az USA-t továbbra is beavatkozásra kényszeríti.

Végeredményben az Egyesült Államok olyan politikákat folytatott, mint az iraki háború, amelyek destabilizálták a régiót, ezzel pedig az európai államok érdekeit veszélyeztette. Irak és Szíria összeomlása, illetve az iszlám radikalizmus megerősödése nem csak terrorista akciókat váltott ki, mint a közelmúltbeli párizsi merényletek, hanem egy újabb migránsáradatot indított meg Európa felé. Hadar szerint az Egyesült Államok közel-keleti politikái lényeges francia és német nemzeti érdekekre voltak hatással. A szerző úgy véli, nincs sok értelme annak a vélekedésnek, hogy a párizsi merényletek a közel-keleti amerikai jelenlét hiányát tükrözik, és az USA-nak újra csapatokat kell bevetnie a Közel-Keleten. Különösen figyelembe véve, hogy az amerikai muszlim közösség nagyrészt integrálódott a társadalomba és a muszlim bevándorlás aránylag csekély az USA-ban.

Hadar azt ajánlja, képzeljünk el egy olyan forgatókönyvet, amelyben egy radikális mexikói mozgalom, amely vissza akarja szerezni Texast és Kaliforniát, elfoglalná Mexikó egy részét. Emellett befolyásolná az USA hispán kisebbségét és terrorcselekményeket követne az Egyesült Államokban. Ezen felül pedig tevékenységük miatt mexikói migránsok áradat indulna meg. Ebben a helyzetben vajon az amerikaiak azt várnák, hogy Európa csináljon valamit és tegyen rendet Közép-Amerikában?

A szerző szerint észre kell venni, hogy az ISIS nem a Szovjetunió és nem Szaddám Irakja. Franciaország Németország segítségével, Oroszországgal és a regionális hatalmakkal (mint Irán, Törökország és Szaúd-Arábia) kooperálva könnyedén el tudná pusztítani az Iszlám Állam erőit a Levantéban és Mezopotámiában. Ez több tízezer európai katona bevetését jelentené a régióban, és több mint valószínű, hogy sok áldozattal járna. Hadar Micheal Shurkin katonai szakértőt idézi: szerinte megeshet, hogy a franciák esetleg nem tudják legyőzni az ISIS-t. A francia katonai történelem alapján azonban bármit is csinálnak a franciák a mostani légicsapások mellett, biztosan megfelelő módon teszik azt és mindenképp előre gondolkoznak. Lehet, hogy a franciák csendben cselekszenek, annyira csendben, hogy észre se vesszük. Az azonban biztos: ha a franciák elszántak, hogy valakire csapást mérjenek, azt meg is fogják tenni.

Mindenesetre az európai katonák bevetése mind Franciaországnak és Németországnak, mind pedig más európai országoknak is az érdeke. Nincs semmi érv amellett, hogy az USA, amelynek más bel- és külföldi kihívásokkal is szembe kell néznie, végezze el helyettük ezt a feladatot. Hadar szerint az első lépés az amerikaiak közel-keleti „konstruktív be nem avatkozás” stratégiája felé egy közvetlen európai katonai beavatkozás lenne, amelyet az USA közvetett hírszerzési és logisztikai segítséggel támogatna. Szerinte itt az ideje, hogy a kimerült és egyre kevésbé hatékony hegemón, az USA rávegye gazdag szövetségeseit, hogy kezdjenek el foglalkozni a saját érdekeikkel a stratégiai hátországukban.

Pál Benedek