Ahogy a globális felmelegedés erősödik, víztartalékaink is egyre apadnak. Az erőforrás elosztása nem először okoz bonyodalmat: a XXI. században is tört már ki konfliktus a vízlelőhelyekért. Stratégiai fontosságú nyersanyagról beszélünk: a víz minden gazdasági szektor elengedhetetlen eleme.

Nincs ez máshogy a mezőgazdasággal sem – értekezik a The Economist. A lap hasábjaiból kiderül, hogy globális szintű problémát okoz az ágazatnak az erőforrás szétosztása, ugyanis a készlet szűkös, ám a versenytársak rafináltak: lopás és szennyezés is „színesíti” a szektor dolgozóinak mindennapjait.

A vízzel kapcsolatos nagypolitika összetett és konfliktusokkal teli.

A politikai instabilitás csökkenti a rezilienciaképességet és további feszültséget is okoz, ugyanis a megoldatlan problémák újabb bajokat szülnek. Az ügyet tovább mélyíti tudományterületeken átívelő jellege, hiszen a közgazdászokat, a természetvédőket is érinti. Míg az előbbieknek a víz ára és újraelosztása miatt fáj a feje, utóbbiak arra hívják fel a figyelmet, hogy pl. a tengervízből való sókivonás hasznos megoldás lenne, azonban ha nem megújuló energiaforrásokkal működik, akkor negatív hatással lesz a klímára. Egyes becslések szerint az ebből származó globális károsanyag-kibocsátás 2025-re már elérheti az Egyesült Királyság teljes kibocsátási szintjét.

Aszály esetében a hiányzó víz a probléma, de a monszunnal sújtott zónák ennek ellentettjével küzdenek, azaz a túl sok vízzel.

Ez abból fakad, hogy az erőforrás egyenetlenül, mondhatnánk: igazságtalanul oszlik el a Földön. Aki rendelkezik vele, nem szívesen osztja meg, hiszen a víz egy stratégiai fontosságú nyersanyag. A vízzel nem bővelkedő országok pedig számolnak: nem könnyű az újraelosztás. Ahol a GDP nagy részét a mezőgazdaság és az agrártevékenység teszi ki, a termelők gyakran egymás ellen fordulnak, egymás vizét szennyezik hogy gazdasági előnyt szerezzenek.

Forrás: Essential Need

Mire világít rá ez a helyzet? Hol van a nemzetközi felelősség?

Fontos leszögezni: a vízhiány okozta fenyegetés nem egyik napról a másikra oldódik meg. Ehhez ugyanis a nemzetközi közösség kitartó rezilienciájára, aktív dialógusára, és közös értékmeghatározására van szükség. Releváns eleme ugyanis a problémakörnek az egyén és az állam: előbbinek felelős fogyasztói döntéseket kell hozni és felelősséggel kell használni az erőforrást, míg az államnak olyan intézkedéseket kell bevezetnie, amelyek elősegítik egyrészt a fenntartható fejlődést és a természetvédelmi szempontokat is szem előtt tartják, másrészt amelyekkel az indivíduum is elégedett, tehát nem éri gazdasági kár, nem megy csődbe.

Mi a megoldás? Mit tehetünk, hogy a globális felmelegedés eme negatív folyományát - ha tüneti kezeléssel is - de orvosoljuk?

Kulcsfontosságú egy olyan szemléletmód felvétele, amely elismeri a víz, mint stratégiai nyersanyag szerepét a környezeti fenntarthatóságban. Olyan globális alapminimumokat szükséges meghatározni, amelyek elősegítik az államok saját vízvédelmét, illetve aktívan kezelik a klímakatasztrófát. A gazdasági érdekek, a pénz itt másodlagos: a helyes narratíva a jelen szükségleteit oly módon kielégíteni, hogy azzal nem csökkentjük a jövő generációk képességét, hogy ugyanezt tegyék.

Szemlézte: Burzán Anna

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon