2023. november 09. 07:00 - Danube Institute

A Bundeswehr válsága biztonsági dilemmákat jelent Európában

Oroszország Ukrajna ellen indított támadását követően Németország kancellárja, Olaf Scholz bejelentette, hogy csaknem 100 milliárd euróval támogatják a német hadsereg felélesztését. Közel másfél év telt el a bejelentés óta, és láthatóan Berlin nem tudta elérni a kitűzött célokat.

shutterstock_2219654105.jpg

Sokan felkapták a fejüket a fegyverkezés hallatán, hiszen a német hadsereg reputációja nem éppen a legjobb. Az orosz-ukrán háború rámutatott az európai hatalmak védtelenségére és a releváns katonai erők kiépítésének szükségére. És ez bizony Németországra is igaz. Habár tény és való, Berlin gazdaságilag dominálja Közép- és Kelet-Európát, egy válságos időben azonban nem tudja érvényesíteni jelenlegi politikai érdekeit. Nem beszélve arról az esetleges helyzetről, ha az Egyesült Államok jobban fókuszálna a számára fontosabb „frontokra”, így Kínára, vagy éppen a Közel-Keletre.

Habár mára Németország rendkívüli problémákkal küszködik hadseregét illetően, mint tudjuk, nem mindig volt ez így. Vissza lehetne menni egészen a 18. századi Poroszországig, amikor a híres katonai vezetés (poroszos) hagyománya kialakult Berlinben. Később a realista kancellár, Otto von Bismarck, vérrel és vassal kovácsolta össze Németországot, ahol bizony a sereg kiemelt helyet foglalt el. Az erős hadsereg létét a későbbi német vezetések is igénybe vették, méghozzá politikai céljaik elérése érdekében. Előbb a „nagy háború” során II. Vilmos a gyarmatosított világ (Afrika illetve Dél- és Kelet-Ázsia) újrafelosztásának céljából. Később a vereséget követően, a revansot hirdető Adolf Hitler az európai hegemónia elérése érdekében indított „totális háborút”. Mindkét „kísérlet” kudarccal ért véget.

Németország kétszer próbálkozott erőből megváltoztatni a világot, azonban erre egyáltalán nem volt felkészülve. Míg 1918-ra a Nyugatot nem tudta megverni (leginkább Washington 1917-es belépésének köszönhetően), addig 1943-ban már keleten is vereséget szenvedett, méghozzá Moszkvától. Berlin túlságosan ambiciózus és agresszív politikájának „hála”, a kétfrontos háborúkat sosem volt képes megvívni. 1945-re Berlin a totális vereség hatására realizálta, hogy katonai erőn keresztül nem képes változtatni az európai hatalmi egyensúlyon. Ezt természetesen más hatalmak szorgalmazták, így a megszállt Németország területén jelentős változásokra került sor.

A győztes angolszászok és a szovjetek is érdekeltek voltak Németország poroszos katonai hagyományának leépítésében. Azaz a demilitarizációban.

Igaz, a leépítés hatására az 1949-ben létrejött két német állam (NSZK és NDK) valóban sokat veszített eredeti potenciáljából, azonban a hidegháború során a „német front” kulcspozíciót foglalt el Washington és Moszkva rivalizálásában. 1955-ben az Adenauer vezette Bonn örömmel lépett be a nyugati katonai szövetségbe (a NATO-ba), míg az államszocialista NDK a szovjet irányt volt kénytelen választani.

A fegyverkezési verseny hatására a nyugat-német haderő (a Bundeswehr), katonailag újra felkerült a világ térképére. A Leopard (főleg a 2 A4-es) tank sorozat, a Marder gyalogsági harcjárművek, a Roland (rakéta rendszer) és Gepard légvédelmi egységeket kifejezetten szovjet eszközök ellen fejlesztették ki. A verseny természetesen hatással volt a német hadiipar feléledésére is, ami a mára is híressé vált Rheinmetall és Krauss-Maffei Wegmann vállalatokat erősítette.

Előbbi Magyarország területén (Zalaegerszegen) létesített összeszerelő üzemet. Így a legmodernebb gyalogsági harcjármű (KF-41 Lynx) gyártására kerül sor Hazánkban.

A hidegháború végét követően viszont az újraegyesült Németország már nem volt érdekelt egy ütőképes és drága hadsereg fenntartásában. Gondoljunk csak bele, az NSZK volt a frontország, így természetes volt, hogy jelentős erőforrásokkal gondoskodtak a Bundeswehr fenntartásáról. Ellenben ’90-re új helyzet alakult. Megszűnt a Szovjetunió, a volt Varsói Szerződés tagállamai pedig a Nyugat felé kezdtek el kacsintgatni. Így az új német biztonságpolitika a hatalmas és drága eszközállomány leszerelése mellett döntött. Részben így került sor arra, hogy Törökország, Görögország vagy éppen Spanyolország Leopard 2-es tankokhoz jutott.

Mára a német hadsereg rengeteg problémával küszködik. Lőszerhiány, jelentkezők hiánya, hanyag állapotban lévő eszközállomány és még lehetne sorolni. Több hadgyakorlat során ki is derült, hogy a hadrendben tartott eszközállomány nincs megfelelően karbantartva. A 2014-es orosz krími akció rámutatott, hogy Európában nem múltak el a biztonsági kihívások. Az Angela Merkel vezette kormány pedig nem nagyon foglalkozott a kérdéssel. Ugyanis remélték, hogy nem fog eszkalálódni a helyzet egy nagy méretű konvencionális háborúvá. Tévedtek, hiszen 2022-ben Moszkva teljes átfogó támadással próbálta megszerezni Ukrajnát.

A térségben mondhatni csak a lengyelek vették komolyan a biztonsági fenyegetést. Varsó ugyanis jelentős fegyverkezésekbe kezdett az elmúlt években.

A 2022-es orosz támadás ébresztette rá a mai német koalíciós kormányt, hogy kezdjen valamit a leépült hadsereggel. Olaf Scholz 100 milliárdos programja több eszköz beszerzését is kezdeményezte. Így ötödik generációs amerikai F-35-ös multifunkciós gépek, illetve drónok vásárlását, új generációs radarok és infrastruktúra fejlesztését forszírozta. Habár alapvető probléma, hogy ma a Boris Pistorius miniszter által betöltött pozíció (vagyis a védelmi tárca) Németországban eleve egy politikai süllyesztőnek minősül. Ez részben azért van, mert Berlinben nem foglalkoztak sokat a honvédelemmel, mivel nem tekintették meghatározó kérdésnek.

Az amerikai jelenlét és az erőteljesen fegyverkező Varsó bizony elaltathatja a német biztonsági aggályokat. Így kijelenthető, hogy a Bundeswehr jelenlegi aggasztó állapota, egy politikai döntés eredménye.

Eddig ugyanis nyugat-európai államok nem voltak hajlandóak pénzügyi átcsoportosításra a védelmi költségek javára. Ez nyilván egy pénzügyi kérdés is, hiszen fel is boríthatná a költségvetést. Az pedig további hitel felvételét eredményezhetné.

A politikai döntés mellett alapvető problémát jelent Berlin számára a német reputáció. Már a 100 milliárdos program kihirdetésekor is többen kijelentették nemtetszésüket, így leginkább Varsó, de Moszkva is. A lengyel történelmi tapasztalatokból egyértelműen érthetőek az aggályok. Habár, mára Berlin nem rendelkezik revizionista, militarista célokkal, így nyilván a PiS számára ez egy politikai lehetőség is volt, méghozzá a már korábban napirendre tűzött kártérítések kérdése tekintetében.

Annak ellenére, hogy a német katonai kiadások magasnak tűnnek, hiszen az előkelőnek mondható 7. helyen van az éves csaknem 55 milliárd kiadással, a német gazdasághoz viszonyított erőfeszítések alacsonyak. Berlin a GDP-jének csupán 1,3%-át költi védelmi képességeinek fenntartására. Ez nem felel meg a korábban NATO-n belül kért 2%-nak. Csak viszonyításul, Magyarország már elérte a 2%-os határt.

Németország mára egy jelentős gazdasági hatalommá nőtte ki magát, rendkívüli lobbi erővel egész Európában. Egyes hírek szerint Japánt megelőzve már a 3. legnagyobb gazdaság a világon. Az újabb geopolitikai válságok azonban rámutattak, hogy Berlin akkor tudna még szalonképesebb lenni, ha rendelkezne egy kompetens védelmi erővel, hogy megvédje gazdasági és politikai érdekeit. Gondoljunk csak az Északi Áramlat felrobbantására. Nyilván máshogy alakulhatott volna a helyzet, ha a német haditengerészet vagy légierő aktívabban pásztázta volna a Balti-tengert. A hidegháború pedig rámutatott, hogy csak politikai akarat kérdése, hogy a német vezetés mennyire veszi komolyan a védelmi kihívásokat. Az 1980-as évek végére csaknem 3500 Leopard 2-es tankot sikerült a raktárakban felhalmozni, amelyből mára csupán néhány száz maradt. Frontországként az NSZK a ’60-as években GDP-jének csaknem 5%-át adta a védelmi képességeinek javítására. További dilemmák elé kerülhet a német vezetés, ha az amerikaiaknak újabb geopolitikai kihívásokat kellene „kezelniük”, amely átcsoportosításokkal járhatna. Elég, ha a közel-keleti válságra, vagy éppen Tajvanra gondolunk. Egy amerikai súlycsökkenést követően pedig a lengyelek is kérnék a „jussukat”. Ugyanis egy erőteljesen fegyverkező lengyel állam súlya megkerülhetetlenné válna. De ez igaz az Európai Unión belüli lengyel ambíciókra főleg, ha az együttműködést hangsúlyozó Donald Tusk kerülne hatalomra. Hiszen egy kooperációra hajlandó Varsó jelentősebb befolyást kérne az Unió vezetésén belül. Így Berlinnek erre a forgatókönyvre is fel kell készülnie.

Szemlézte: Szabó Bence

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

komment
süti beállítások módosítása