2022. szeptember 28. 07:00 - Danube Institute

Fekete női hősökről szóló film ver hullámokat az amerikai kultúrharcban

Hollywoodban gyakran téma, hogy egyes történelmi filmek túlidealizálják főszereplőiket: főleg a gyarmatosítás, a rasszizmus elkendőzése és a színes bőrűek háttérbe szorítása fájdalmas pont Hollywood kritikusainak. Egy új, ezeket a problémákat orvosolni próbáló film azonban egyszerre sértett meg minden kritériumot - írja az UnHerd.

shutterstock_589204157.jpg

Gyakran okoz felháborodást, hogy egyes filmekben látszólag indokolatlanul illesztenek be fekete karaktereket. A kritikusok szerint a filmkészítők jobban tennék, ha új, eredeti fekete szereplők történeteit vinnék a vászonra. Maria Bello producer „Woman King” című opusa pontosan ezt próbálta pótolni. A korszellem több elemének is tökéletesen megfelelő műben Dahomey nyugat-afrikai királyságának nőkből álló elitalakulata a főszereplő, amely egy szomszédos rabszolgatartó, a portugáloknak feketéket eladó királyságtól védi Dahomey-t.

A film elsődleges gyengeségeként a többség azt a nyilvánvaló tényt említi, hogy Dahomey szintén nem volt mentes a rabszolgatartástól.

Ugyanúgy exportált rabszolgákat, mint filmbeli ellenfele, az Oyo királyság. A rabszolgákat ugyanúgy fosztogató hadjáratokon szerezték, és egy részük a királyság emberáldozati szertartásain végezte. A csak nőkből álló alakulat valóban létezett, azonban kiképzésüknek része volt a hadifoglyok lemészárlása is, mentálisan felkészítve a jelölteket a harctérre. Egy ilyen királyságot állítani a ma Amerikájában egy hősies színesbőrű-feminista történet helyszíneként legalábbis megkérdőjelezhető.

Nyilvánvalóan értelmezhető úgy is a kérdés, hogy csak a jobboldal akar a kultúrharcban revansot venni azért, hogy a baloldal rendszeresen kiált ki mindenféle kulturális terméket elfogadhatatlannak. Azonban nem más, mint az amerikai múltat a rabszolgaságban gyökereztető „1619-projekt” megálmodója, a New York Times-munkatárs Nikole Hannah-Jones is a film bojkottjára hívott fel. Hannah-Jones maga is sajátos történelmi revizionizmusban utazik: projektjével azt próbálja bebizonyítani, hogy az Egyesült Államok története nem a szabadság keresésével – 1776-tal – kezdődik, hanem 1619-cel, amikor az első rabszolgaszállító hajó a mai Egyesült Államok keleti partjaira érkezett. Ilyen módon Amerika elsősorban egy elnyomó, rabszolgatartó állam, erre alapul nemzeti története.

Azonban Hannah-Jones is tisztában van azzal, hogy nyílt történelemhamisítással csak romlik a társadalmi igazságosságért küzdők helyzete a nyilvánosságban.

Ennek megfelelően hívta fel a figyelmet a problémára, amire a film védői meglehetősen szegényes ellenérvekkel tudtak csak válaszolni. A mozi szereplői, John Boyega és Viola Davis felhívták a figyelmet arra, hogy egy filmtől nem lehet „tökéletes” történelmi pontosságot várni, s egy hőstörténet szükségszerűen leegyszerűsítő. A Hollywood Progressive szerint ez mindössze annyit jelent, hogy mint ahogy régen a dohánygyárak is igyekeztek elfedni a dohányzás káros hatásait, egy hollywoodi színész sem fogja azt a filmet elítélni, amiben szerepelt.

A probléma ezzel csak az, hogy így a film üzenetét – miszerint eddig nem látott, a „fehér” filmművészet által mellőzött történeti szereplőket, új hősöket hoznak az amerikai popkultúrába – javarészt meghazudtolják.
Hogy lehet az, hogy a korábbi perspektívák „megjavításához” újabb torzításokra van szükség? Maga az a tény nem lenne meglepő, hogy a filmkészítők feljavítják a valóságot, hiszen miért is járnánk moziba, ha nem akarnánk egy kicsit a valóságtól elmenekülni? De mitől lesz ez jobb, igazabb, mindenkinek igazságot szolgáltató mozi? Valószínűleg semmitől. Van lehetőség arra, hogy a múlt történeteinek torzításait kijavítsuk, de ez nem ilyen típusú vállalkozásokkal fog eljönni.

Szemlézte: Farkas Dániel

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

komment
süti beállítások módosítása