Cikksorozatunk első részében James B. Meigs összefoglalója alapján azt feszegettük, hogy az amerikai jobboldalnak mennyire és milyen keretek között szükséges felkarolnia a klímavédelem kérdését. A City Journalben megjelent terjedelmes írás azonban nemcsak a problémát nevezi meg, hanem konkrét szakpolitikai intézkedéseket is kilátásba helyez.
A republikánusok számára természetesen elfogadhatatlan a Joe Biden és pártja által előterjesztett zöld tervezet, amelyet ráadásul a Build Back Better keretében egy szélesebb, szociális reformokkal összekapcsolt törvénycsomagként igyekeztek áttuszkolni a Kongresszuson. Habár a kezdeményezés ezen formája a rendületlen republikánus egységnek és Joe Manchin demokrata szenátor hajthatatlanságának köszönhetően elbukott, a csomag feldarabolása és az éghajlatvédelmi elemek külön beterjesztése továbbra is várható.
A szerző érzése szerint ebben az esetben már van esély egy mérsékelt kétpárti támogatottság elérésére, mivel a jelenleg ismeretes 550 milliárd dolláros keretben akadnak hasznos intézkedések, mint például az elektromos hálózatok infrastruktúrájának fejlesztése, kutatások finanszírozása vagy éppen a zöld energiára való áttérés ösztönzése. Utóbbi kapcsán egyébként Meigs elismerően konstatálja, hogy a Biden-adminisztráció a nukleáris energia odasorolásával ellenszegült az atomellenes progresszív baloldalnak.
BREAKING: We are starting a $6 billion Civil Nuclear Credit program to support the continued operation of U.S. reactors—a key component of the Administration’s goal to achieve net-zero emissions by 2050. https://t.co/LoaGscsFwO pic.twitter.com/2RgnY9QHVq
— U.S. Department of Energy (@ENERGY) February 11, 2022
A City Journal munkatársa mindazonáltal azt a véleményét fenntartja, hogy a demokrata vezetés terve így is túlságosan felfújt és annál kevésbé hatékony.
A Klímavezetési Tanács ügyvezető igazgatója, Greg Bertelsen kategorizálása szerint a károsanyag-kibocsátás csökkentését egy kormányzat háromféle módon próbálhatja meg elérni: állami támogatásokkal, szabályozással vagy piacalapú intézkedésekkel. Talán nem meglepetés, hogy a demokraták klímavédelmi reformterve előbbi kettőre épít, míg a republikánusok háza táján leginkább az utóbbival szimpatizálnak. A baloldalon persze ezért kinevetnék, Meigs mégis úgy véli, hogy a kapitalizmus sok esetben inkább a megoldást jelentheti, mintsem a problémát. Ezt azzal indokolja, hogy 2005 óta a széndioxid-kibocsátás az iparosodott országok közül az Egyesült Államokban csökkent az egyik legnagyobb mértékben. Szerinte ebben komoly szerepet játszott, hogy az ipari tevékenység hatékonyabbá vált, miközben a palaforradalomnak (a gáz égetése kevésbé szennyező, mint a széné), az atomreaktoroknak és a megújuló energiaforrásoknak köszönhetően rengeteg szénerőművet sikerült kivezetni. Ironikus, hogy
a palaforradalmat előidéző, egyébként tényleg megosztó hidraulikus repesztéses eljárást környezetvédelmi alapon bírálják a baloldalon, ugyanakkor a mértékeiben drasztikusan megnövekvő és ezáltal jóval olcsóbbá váló földgáz tisztábbá tette az ország energiaellátását.
A fentebb említett folyamatok törvényhozási vonatkozásait a republikánusok (is) támogatták, ezért a cikk szerzője szerint a közvélemény olykor hajlamos alábecsülni a párt érdemeit, még akkor is, ha sokszor nem feltétlenül klímavédelmi megfontolás állt a háttérben. Mindazonáltal a cikksorozat első részében körülírt tézis továbbra is érvényes, tehát az amerikai jobboldalnak van hová fejlődnie a kérdésben. Habár az ügy iránt elkötelezett konzervatívok mind kitartanak az állam beavatkozásának korlátozása és a piac elsődlegessége mellett, a pontos megvalósítási tervek kapcsán már eltérőek az álláspontok.
A legnépszerűbb és legszélesebb körben elismert mindegyik közül a két egymást váltó volt külügyminiszter, George Shultz és James Baker közös javaslata. Ez gyakorlatilag egyfajta szénadót (habár e megnevezéstől a republikánus körökben esetlegesen felmerülő eladhatósági problémák miatt ódzkodnak az ötletgazdák, és inkább a „jutalék” szót használják) vezetne be, amely a károsanyag kibocsátásának forrását célozná, felverve ezzel bizonyos termékek és szolgáltatások árát (pl. a repülését vagy akár a betonét). A konzervatív csavar ezután abban rejlene, hogy a beszedett összegek nem a szövetségi költségvetésbe olvadnának bele, hanem egyből az emberekhez kerülnének vissza. Egyes számítások szerint a módszerrel egy átlagos négytagú család évi 2000 dollárhoz (nagyjából 63.000 Ft.) jutna.
Az alsó rétegek és a középosztálybeliek több pénzt kapnának vissza, mint amennyivel többet költenének energiára, rosszabbul pedig csak az általában jelentősebb mértékben fogyasztó felsőosztálybeliek járnának.
A Klímavezetési Tanács által felkarolt terv ezt a kvázi adót kiterjesztené a határokra is, tehát tulajdonképpen vámtarifaként alkalmazná azt. Ennek keretében az importált termékekre is az alapján vetne ki járulékot, hogy annak elkészítése mennyi károsanyag-kibocsátással járt. Ez egyrészt megakadályozná, hogy az amerikai gyártóknak alálicitáljanak az olcsón, ámbár jelentős szennyezéssel termelő külföldi konkurensek, valamint arra késztetheti utóbbiakat, hogy minél tisztábbá tegyék a gyártási folyamatokat. Bertelsen szerint ily módon a környezetvédelmi szempontok mellett gazdasági előnyökkel is lehetne számolni, amint a termelés egy része visszatér a károsanyag-kibocsátás tekintetében jóval hatékonyabb amerikai üzemekbe (mint ahogy azt egyébként Donald Trump is megálmodta korábban).
Ezen elképzeléseket számos közgazdász és néhány egykori amerikai jegybankelnök is támogatja, ugyanakkor akad ok bőven a szkepticizmusra is. Ezeket fogjuk taglalni cikksorozatunk harmadik és egyben utolsó részében.
Szemlézte: Irlanda Balázs
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!
