Törökország egyre aktívabb külpolitikájáról értekezik Asli Aydintasbas a Foreign Affairs hasábjain.
A szerző szerint a társadalomtudós Samuel Huntingtonnak igaza volt. Huntington az 1993-as „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című kötetében az jósolta, hogy az új, huszonegyedik századi Törökország egyre jobban eltávolodik a Nyugattól. Aydintasbas turbulensként írja le Törökország jelenlegi amerikai és európai kapcsolatait. Ankara az Egyesült Államokkal a kurdok támogatása és az oroszokhoz való közeledése miatt veszett össze elsősorban, míg Európával a ciprusi kérdés okozott konfliktust. A földközi-tengeri történésekkel részletesen is foglalkoztunk egy korábbi cikkünkben.
A szerző kiemeli, hogy Törökország fokozatosan új partnerek felé kacsingat.
Nemrégiben Oroszországtól vásárolt rakétavédelmi rendszereket úgy, hogy a NATO ezt mindvégig ellenezte. Az S-400-asok beszerzése miatt az Egyesült Államok végül kizárta Ankarát az F-35-ös vadászgép programjából. A török vezetés itt azonban nem állt meg. A fegyverbeszerzés óta tárgyalások folynak egy esetleges új gázvezeték kiépítéséről, valamint új török atomerőművek felépítéséről. A szerző szerint Törökország Kína felé is fokozatosan közeledik, ennek egyik ékes példája, hogy az ország jelentős mennyiséget rendelt a Sinovac nevű állami cég koronavírus elleni vakcinájából. Aydintasbas szerint ezek nem csak időszakos lépések. Szerinte a török külpolitikai orientációban komoly szemléletváltás alakul(t) ki.
A szerző szerint Ankara már kevésbé érdekelt abban, hogy csatlakozzon az Európai Unióhoz, s inkább arra törekszik, hogy regionális hegemón nagyhatalommá váljon.
A szerző meglátása szerint azonban mindezzel nem Kína vagy Oroszország elé akarja dobni az országát Erdogan. Aydintasbas szerint Ankara igyekszik minden nagy geopolitikai játékossal jó kapcsolatot kialakítani, s úgynevezett stratégiai autonómiára törekszik. A szerző szerint a török társadalom és elit egyre jobban megkérdőjelezi a nyugati érdekeket és értékeket s egyre szkeptikusabb a NATO biztonsági politikájával kapcsolatban. Ezt a szemléletmódot sem egy új, liberálisabb török kormány, sem a nyugati szövetségesek nem tudnák megváltoztatni egykönnyen.
Aydintasbas szerint a török külpolitika ilyen „köztes” szereplése nem újkeletű dolog. Az Ottomán Birodalom már a 19. században is hintapolitikát folytatott az akkori Orosz Birodalom, az Egyesült Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia között. A második világháborúban a török vezetés egyszerre lobbizott a briteknél és a németeknél különböző segélyekért és technológia transzferekért, miközben papíron megőrizte semlegességét az 1945-ös februári német hadüzenetig.
A török vezetés ma az Ottomán Birodalom örökségét hozza fel külpolitikai lépéseinek igazolásaként.
Ez komoly elmozdulás az Atatürk által megálmodott Törökországtól, hisz az egykori államalapító szerint az egykori ottomán állam nem volt hatékony s nem volt képes alkalmazkodni a modern körülményekhez. Ankara új-ottomán lépéseiről már értekeztünk egy korábbi cikkünkben is. A szerző meglátása szerint Törökország e kvázi független külpolitikája akkor is folytatódhat, ha Erdogan esetleg megbukik.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
