Az iráni és a közel-keleti régió vízhiányáról, s az abból fakadó konfliktusokról, esetleges együttműködésekről értekezik Alex Vatanka a Foreign Policy hasábjain.

A szerző megemlíti, hogy várhatóan az idei év lesz a legszárazabb a perzsa állam történetében. Az esetlegesen fellépő vízhiány több mint 28 millió embert érinthet, s a gazdaság minden szektorára kihathat. Vatanka azonban kiemeli, hogy nem csak Irán küzd vízgazdálkodási problémákkal. 12 másik közel-keleti vagy észak-afrikai államban is hatalmas gondokat tud okozni egy-egy nagyobb szárazság. Épp emiatt a környező országoknak közösen kellene kialakítani egy vízgazdálkodási tervet, s emiatt félre kellene tenniük regionális-és geopolitikai rivalizálásukat. Vatanka meglátása szerint egy ilyen helyi együttműködés remekül illene a jelenlegi amerikai vezetés elképzeléseibe is, így Washington támogatására mindenképp számíthatnának az érintett államok.

Természetesen a problémát Teheránban is látják. Az iráni vezetés az utóbbi években intenzíven dolgozott a vízgazdálkodási kérdések megoldásán.

Erre mindenképp szükség van, hisz a vízhiány miatt már voltak összecsapások a helyi lakosok és a rezsim katonái között.

A perzsa ország épp emiatt a jelenlegi tervek szerint több mint 250 milliárd dollárért fejleszti a az ezzel kapcsolatos infrastruktúráját. A legfontosabbak mind közül a sótalanító üzemek, amelyekkel a Perzsa-öböl vizét teszik felhasználhatóvá. Egyes számítások szerint az innen kinyert vízmennyiséggel már könnyen elláthatják az nehéziparukat és az egyre intenzívebb mezőgazdaságukat.

A szerző kiemeli, hogy az utóbbi években nem csak a szárazságok miatt lépett fel vízhiány Iránban. A nyugati országok által meghozott szankciók miatt ugyanis a perzsa állam nem tudja beszerezni a legmodernebb vízgazdálkodással kapcsolatos technológiákat. Mindemelett az olajexportot érintő korlátozások miatt Teherán más iparágakat is elkezdett felépíteni (vegyi üzemek, bányászat stb.) ám ezek is mind nagy vízigénnyel járnak.

Vatanka mindezek után kiemeli a Perzsa-öböl fontosságát és szerepét. Az öbölmenti országok már több évtizede erre a víztömegre támaszkodnak, s ma ezen a területen találhatóak a világ legnagyobb sótalanítói. Az intenzív vízelvonás és az egyre nagyobb ipari tevékenység azonban környezetvédelmi kérdéseket is felvet. A tengervíz ihatóvá, vagy legalább ipari célra felhasználhatóvá tevő üzemek ugyanis rendkívül sok energiát fogyasztanak, s a károsanyag kibocsátásuk is igen magas lehet.

Az öböl menti országok igyekeznek az ökológiai lábnyomukat csökkenteni, s egyre modernebb, környezetbarát technológiát alkalmazni. Ez azonban Iránban elképzelhetetlen addig, míg fennállnak a nyugati szankciók.

A szerző szerint továbbá aggasztó az is, hogy a régióban nincs egy közös szervezet, amely összehangolná vagy legalább felügyelné ezeket a folyamatokat. Vatanka szerint egy esetleges krízis esetén ez kulcsfontosságú lehetne, hisz a térség államai még nem rendelkeznek megfelelő mennyiségű tartalékkal.

Mindez szerinte azzal magyarázható, hogy mind Irán, mind az arab államok biztonságpolitikai kérdésként tekintenek a vízgazdálkodásra. A szerző meglátása szerint azonban van esély arra, hogy a vízhiány súlyosbodása arra ösztönözi ezeket az államokat, hogy valahogyan együttműködjenek. Vatanka szerint egy vízgazdálkodási kooperáció következtében más kérdésekben is elindulhat egy párbeszéd Irán és az öböl menti államok között. Erre mindenképp szükség van, hisz a környezetvédelem egy zéró összegű játszma: vagy mindenki nyer, vagy mindenki veszít.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell