„Joe Biden a 20. századi amerikai külpolitikai intézményrendszer és hidegháborús hegemón ideológia produktuma…” – kezdi cikkét Ryan P. Burke a Defense One biztonságpolitikai oldalon. A szerző szerint az Egyesült Államok következő elnöke olyan régimódi ideológiai alapú elnökléshez fog visszatérni, amelyben makacsul ragaszkodhat stratégiai tévedhetetlenségéhez és az intervencionista „héja” külpolitikai narratívához.

Ezzel a megközelítéssel csupán annyi a gond, hogy rendkívül idejétmúlt. Az elmúlt száz évben megalkotott amerikai nagystratégiák mind demokrata, mind pedig republikánus részről meglehetősen ideologikusak és idealisztikusak. Ezeket hátrahagyva az amerikai érdekeknek kedvező, a katonai konfliktusokat kerülő pragmatikus külpolitikára van szüksége az Egyesült Államoknak a 21. században.

Bár kevesen utasítják el az USA vezető szerepének fontosságát globális ügyekben, az azonban vitatott, hogy ennek milyen mértékben kellene megvalósulnia, és USA vezetője vagy csak meghatározó résztvevője legyen a jelenlegi világrendnek.

Biden visszatérne ahhoz a liberális hegemóniához, amelyben az Egyesült Államok, mint megkerülhetetlen szereplő a szabadpiac és nemzetközi intézmények által képes alakítani a világpolitikát saját érdekei alapján. Azonban Biden terve, hogy országa újra unipoláris szereplő legyen, nem tűnik megvalósíthatónak a jelenlegi, korábbinál sokkal versengőbb világpolitikai környezetben, tekintve a globalizációval szembeni trendeket, a nemzetgazdaságok tőkevisszahelyezésre való törekvését és az NATO-hoz hasonló, gyengülő partnerségeket is. Az Egyesült államok vezető szerepének megkérdőjelezésére Biden válasza a nemzetközi intézmények legitimációjának, szövetségeknek és partnerségeknek megerősítése lenne, amelyeket szerinte a közös értékek fognak összetartani. Ez az elképzelés viszont egy olyan múlt századból származó ideál, amikor az USA által prezentált értékek voltak a leginkább vonzóak és követnivalóak.

Joe Biden a kampányában is többször hangoztatott, „bekeményítés” szlogenjével fémjelzett jövőbeni Kína-politikája szintén a hidegháborús kommunizmust feltartóztató amerikai stratégiára emlékeztet, amely hozzáállás a Pekinggel szembeni erősebb ellenállás és a két ország közti feszültség növelését eredményezheti. Ezzel szemben a szerző szerint sokkal bölcsebb lenne, ha Biden az unipolaritás helyett a kiegyensúlyozott bipolaritásra törekedne Kínával. Már csak azért is, mert az Egyesült Államok politikai, gazdasági, katonai előnye a hidegháború óta jelentősen olvadt, presztízse és kulturális vonzereje csökkent, nukleáris exkluzivitásuk már csak történelemkönyvekből ismert.

Kína nukleáris hatalomként egyre több területen kihívója az USA-nak, gazdasági kapcsolatait tekintve már a világ országainak többségével – 138 országgal, beleértve 18 NATO tagállamot is – van gazdasági megegyezése. A Biden által vizionált szabályok által meghatározott világrend, melyben a demokráciák közös értékeik alapján összefognak és egységes frontot képeznek Pekinggel szemben valószínűleg idealista vízió is marad.

A bideni idealizmushoz tartozik az a gondolat is – amellyel egyébként Trump tranzakcionalista külpolitikáját is igyekszik cáfolni a leendő elnök –, hogy az értékek erősebb érvei és mozgatórugói a nemzetközi kapcsolatoknak, mint a pénz. Úgy tűnik azonban, hogy az „Egy Övezet Egy Út” kezdeményezés mellett elkötelezett 138 ország nem feltétlenül osztja Biden ezen nézőpontját, és hajlandó értékeit és világnézetét hátrébb sorolni egy saját érdekeit jobban szolgáló tranzakcionális megegyezés érdekében.

A cikk zárásként több javaslatot is megfogalmaz Biden számára. Egyrész az idealista és anakronisztikus világképet hátrahagyva sokkal pragmatikusabb külpolitikát kellene követnie a leendő elnöknek, amelyben Kína gazdasági és katonai expanzióját úgy akadályozza meg, hogy kedvezőbb megállapodásokat köt a Peking érdekeltségébe tartozó országokkal. Ennek az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztésfinanszírozási Vállalatának földuzzasztása remek kezdő lépése lehetne a szerző szerint. Másrészt Bidennek föl kell ismernie Washington meggyengült világpolitikai helyét, főként a gazdaságot illetően, ideértve az USA 27 ezer milliárd dolláros államadósságát is. Emiatt pedig sokkal inkább át kell gondolni az Egyesült Államok intervenciós ambícióit és külhoni elköteleződéseit, Biden mindezek iránti lelkesedése ellenére is.

A liberális hegemónia helyett a tranzakcionalista egyensúlyra való törekvés, a katonai erő csupán elrettentés és saját érdekeinek védelme érdekében történő bevetése, a kölcsönösen előnyös gazdasági és biztonsági megállapodások kötése mindaz, amelyeknek az új elnök külpolitikai eszköztárában szerepelnie kellene. Az ideológiák és illúziók helyett ez a fajta pragmatikus megközelítés az, ami a 21. századi nemzetközi biztonsági rendszerben helytálló és amely által leginkább reális és sikeres lehet az Egyesült Államok külpolitikája a Biden adminisztráció alatt.

Szemlézte: Nagy Dávid.