Danube Institute Blog

Szükség van egy németországi imámképzésre

2020. november 18. - Danube Institute

iszlam_nemet.png

Aki egy „iszlám Európa” helyett „európai iszlámot” akar, az kampányoljon a németországi imámok célzott és egységes képzése mellett – szólítja fel Olvasóit a cikk írója, Alan Posener a német Welt hasábjain.

A történelem során már számtalanszor bebizonyosodott, hogy az állam és a vallás kapcsolata sosem volt és nem is lesz feszültségektől mentes. Ebben az sem eredményez változást, ha az állam liberális és demokratikus elveket, értékeket vall, hiszen ilyenkor gyakran azzal a felfogással gyakorolja hatalmát, hogy a választások és az alkotmány által a nép felruházta vele, és így szabadon érvényesítheti normáit akár a vallási közösségekkel szemben is.

A keresztény felfogás − miszerint az a Bibliában, az Apostolok cselekedeteiben is meg van írva, mindenekelőtt Istennek kell engedelmeskedni, és csak utána az embereknek − miatt is tekint gyanakvással a német állam a vallási közösségekre. Egészen 1953-ig érvényben volt az Otto von Bismarck által 1871-ben bevezetett „szószéki paragrafus”, amely megtiltotta a papságnak, hogy hivatásuk gyakorlása közben kommentálják a politikai eseményeket.

Ahhoz képest, hogy Benedek pápa hallatlan kritikával illette a kancellárt, nem ingott meg az a kép, hogy a katolikus egyház Németországé, hiszen a nagy keresztény egyházak „háziasítottnak” számítanak már a német földön. Ellenpéldaként hozza az író az Egyesült Államok evangélikus egyházát, valamint a birodalom megalapításakor fennálló állapotokat. A filozófus, Eduard von Hartmann 1872-es írása alapján abban az időszakban a Vatikán célja az „egyetemes teokrácia” létrehozása volt, ami alapján a német katolikusok nem maradhattak volna hűek egyházukhoz anékül, hogy hazájukat el ne árulják.

Amit korábban a főként lengyel származású katolikusok jelentettek Bismarck számára, azt jelenleg a többnyire török eredetű muszlimok jelentik a Német Szövetségi Köztársaságnak: egy potenciálisan ellenséges eszme és nemzet iránti hűséggel és az „egyetemes teokrácia”, azaz jelen esetben „a Nyugat iszlamizációja” titkos vágyával rendelkező tömeget.

Németországban két nagy iszlám csoportosulás van: az egyik a Ditib, a Török-Iszlám Vallási Unió, ami a török elnök, az iszlamista Recep Tayyip Erdogan kiterjesztett karjaként funkcionál. A Ditib körülbelül 2800 mecsetet és 900 imaházat működtet Németország szerte. Továbbá van egy, a Ditibnél még radikálisabban nyugatellenes, török nacionalisták és iszlamisták alkotta szervezet, ami Milli Görüs kezében van, és körülbelül 250 mecsettel és imahelyiséggel bír. Mindkét egyesület saját imámképzést tart, így például a ditibi mecsetek imámjai valójában a török állam tisztviselőinek számítanak, és az az uralkodó nézetük, hogy Németországnak az iszlámhoz kell tartoznia, és nem az iszlámnak Németországhoz.

Alan Posener szerint előbb vagy utóbb meg kell vívni a kulturális harcot a Ditibbel és más mecsetegyesületekkel. A küzdelemnek két fő célja lesz: először is meg kell szüntetni az imámok és egyesületeik más országtól való függését – legyen az akár Katar, Marokkó, Szaúd-Arábia vagy Törökország –, másodszor pedig el kell érni, hogy az imámok képzésüknek legalább egy részét Németországban teljesítsék, hogy megértsék a német társadalmat és elsajátítsák a német nyelvet.

A német egyetemeken már megtalálható iszlám teológiai képzés mellett gyakorlatorientált imámképzés is zajlik a Ditib, Milli Görüs vagy az Iszlám Kulturális Központok Szövetsége által működtetett intézményeken kívül; hiszen addig nem lehet meggátolni az „importált imámok” ténykedését, amíg valami mást nem tudnak helyette kínálni.

Erre jött rá a Belügyminisztérium is, akik finanszírozásának köszönhetően működhet a Németországi Iszlám Főiskola Osnabrückben. Az Iszlám Főiskola az ottani egyetemmel, valamint egyesületekkel, mint például a Muzulmánok Központi Tanácsával szoros együttműködésben biztosít képzést nők és férfiak számára egyaránt. Hiszen tenni kell azért, ha iszlám Európa helyett európai iszlámot akarunk – hangsúlyozza újból a cikk írója, kiemelve: hihetetlenül fontos, hogy ne a Ditib példáját kövessék, csak éppen német előjellel, azaz ne „állami iszlámot” kezdjenek el terjeszteni − ugyanis a keresztények sem fogadnák el azt a papot, illetve lelkészt, akit nem a saját egyházuk képzett ki.

A helyzet középtávú megoldását a szerző abban látja, ha a kisebb mecsetegyesületek lehetőséget kapnának a függetlenedésre és az integrációra, hogy ne kelljen a külföldi pénzektől és személyi állománytól függeniük, és így akár már Németországban képzett imámokat is alkalmazhatnának. Hosszú távon pedig elengedhetetlen, hogy nyomást gyakoroljanak a Ditibre, hogy eldöntse, Erdogan „Kulturkampfját” akarja folytatni, vagy történelmi jelentőségű kompromisszumot köt, akárcsak Bismarck tette a Vatikánnal.

Szemlézte: Spiesz Bianka

süti beállítások módosítása