A Bizottság elnökasszonya a legnagyobb tapsot az évértékelő (State of Union) beszéde alatt akkor kapta a jelenlévő EP-képviselőktől, amikor a minősített többség kiterjesztéséről beszélt külügyi kérdésekben − írja Niklas Nováky, az Európai Néppárt hivatalos kutatóintézetének, a Wilfried Martens Centre for European Studies munkatársa az EUObserveren.
A 2019 utolsó hónapjában hivatalba lépett új Európai Bizottság elnökasszonya, az egyhangú szavazási módot cserélné le a − már széles körben használt − minősített többségi szavazási módozatra a közös külpolitikában, azon belül is az emberjogi és szankciós kérdésekben. Maga a minősített többség azt jelenti, hogy egy javaslat elfogadásához/megszavazásához az Uniós tagállamok 55 százalékának (azaz legalább 15-nek a 27-ből) támogatnia kell a javaslatot, valamint ezen államok összlakosságának száma el kell érnie a teljes európai uniós lakosság 65%-át.
Erre a változtatásra azért van szükség, hogy elkerülhetőek legyenek az olyan események amelyek például most is kialakultak Fehéroroszország szankcionálásának kérdésében, véli a szerző. Tudniillik, nem sikerült döntést hozni ez ügyben, mivel egyedüli tagállamként Ciprus ezt megakadályozta. Az indoklásuk szerint azért volt erre szükség, mert az Unió nem tesz eleget a törökországi gázfúrások ellen, ami Nicosia szerint illegális, mert ezeket ciprusi vizeken hajtják végre. A ciprusi kormány szerint a török és fehérorosz szankciókat egyszerre kellene tárgyalni.
Maga a minősített többség alkalmazása a közös kül- és biztonságpolitikában nem új keletű ötlet, mutat rá a szerző, hiszen maguk az Uniós szerződések is adnak erre lehetőséget, bizonyos esetekben és megkötésekkel. E mellett, már az előző Juncker-bizottság is próbálkozott a bevezetésén egy 2018-as javaslatban, sikertelenül. E javaslat azonban sokkal több témát és területet érintett volna, mint a jelenlegi felvetés. Egyes tagországok, mint például Németország, támogatna egy ilyesfajta változtatást, de a nagy többség ellenzi azt, mert attól félnek, hogy ez tovább csökkentheti a ráhatásukat az Uniós külügyi politikára. Ezáltal jobban csorbulhat a szuverenitásuk és érdekérvényesítési képességük. További veszély lehet, hogy így a nagyobb tagállamoknak (Németországnak, Franciaországnak stb.) nagyobb befolyásuk lehet e kérdéskörben a kisebb, kicsi lélekszámú tagországok kárára.
A szerző szerint azonban meg kell adni a lehetőséget a minősített többségi szavazási formula alkalmazásának is e téren. Azzal indokolja ezt, hogy így az Uniós külügyi döntéshozatal sokkal gyorsabb és hatékonyabb lenne. Ez szerinte főleg a krízisek és válságok kezelésekor jelenthetne nagy előnyt. Meggátolná még azt is, hogy külső, harmadik országok egyes tagállamokat „trójai falóként” használva megakadályozzák és megakasszák a közös döntéshozatalt. Mindezek mellett az egyhangú szavazás lecserélése megszüntethetné azt is „hogy egyetlen tagállam csavarkulcsot dobjon az EU külpolitikai gépezetébe, megakasztva azt ezzel”.
Mindezeket azzal indokolja, hogy az Európai Uniót nem fogják vagy nem lehet komoly hatalomként számon tartani, ha még arra sem képes, hogy a saját szomszédságában megjelenő krízisekre (Fehéroroszország, Kelet-Földközi-tenger) megfelelően és egységesen reagáljon. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy egy elhúzódó, megoldás nélküli válságkezelés elidegenítheti a nagyobb tagállamokat a közös Európa szintű megoldásoktól és javaslatoktól. Ez ismét utat nyitna a különutas, regionális külpolitikáknak, együttműködéseknek.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
