Írta: Orbán Tamás, a Danube Institute kutatója
Egy Twitter-felhasználó 192 ország parlamentjét bocsátotta többfordulós szavazásra, hogy eldőlhessen, kié is a legszebb. A történetben nem is a magyar győzelem a legmeglepőbb, hanem sokkal inkább a politikai vihar, ami a verseny körül keletkezett. Elég csak egy pillantást vetni a kommentszekcióra és kiderül, hogy a klasszikus építészet rasszista, és Magyarországra csak a fasiszták szavaznak.
A Parlamentek Világkupája elnevezésű Twitter-versenyt egy @cinemashoebox2 nevű felhasználó hozta létre, ám maga sem hitte volna, hogy ekkora érdeklődésnek fog örvendeni. Az épületekre tízezrek szavaztak, a megmérettetés pedig hetekig tartott, mígnem kirajzolódott a Bangladesből, Pápua Új-Guineából és Magyarországból álló döntős mezőny. Bár az eredeti koncepció csupán épületek esztétikai alapon történő szubjektív és békés értékelése lett volna, a verseny dinamikáját csakhamar magával ragadta az a fajta hangos kisebbség, amely manapság bármit képes a végletekig átpolitizálni, legyen szó a kötögetésről vagy éppen a villásreggeliről.
Míg a játék elején (és a résztvevők többségének végig) az épületek számítottak, amint képbe került egy-egy nagyobb nyugati ország parlamentje, a kommentek rögtön polarizálódni látszódtak, és a militánsabb Twitter-huszárok megtettek mindent, hogy a „fehér” országok ne jussanak tovább, függetlenül attól, hogy mennyire impozáns épületekkel is versenyeztek.
Ha azt gondolnánk, hogy a szervező békítő szándékkal szállt be ezekbe a beszélgetésekbe, hogy az eredeti ötlet megvalósítása felé terelje a szavazókat, akkor bizony nagyot tévednénk. „Kétségtelenül a legélvezetesebb trend az volt, ahogy az afrikai parlamentek lealázták a gyarmattartó nemzetek masszív, ikonikus parlamentjeit. Angola megverte az Egyesült Államokat, Kenya megverte Kanadát”, írta az egyik forduló eredménye kapcsán a szervező.
Természetesen mindenkinek joga van a saját véleményéhez, de az is nyilvánvaló, hogy Angola vörösre mázolt Playboy-villáját, vagy Kenya szocreál kórháznak kinéző parlamentjét nem azért szavazták meg, mert tényleg szebbek lennének Amerika neoklasszicista Capitoliumánál vagy a viktoriánus gótika kanadai csodájánál. Amikor egy hasonló hangvételű posztban a szervező abbéli örömének adott hangot, hogy Gambia focistadionhoz hasonlító parlamentje maga mögé utasította a Westminster-palotát, akkor valaki mellékesen megjegyezte, hogy „Mindenki utálja Angliát”, mire a szervező válasza csak annyi volt, hogy „milyen bölcsen teszik”.
A vita végül a döntőben érte el intenzitásának tetőfokát, ahogy a neogótikus magyar Országház és Banglades brutalista betonóriása (amely mellesleg inkább hasonlít egy hatalmas börtönkomplexumra, mint parlamentre) fej-fej mellett haladtak a győzelem felé. Mögöttük kissé lemaradva következett Pápua Új-Guinea megkapó szépségű parlamentje, amely a természeti összképet kiegészítő formáival és a hagyományos helyi kultúra gazdag motívum-világával díszített falaival meg is érdemli a dobogós helyezést.
A vita viszont nem róla szólt, sőt még nem is igazán Bangladesről, hanem csak az Országházról, és arról, hogy fasiszta vagy sem a magyar parlament épülete.
A huszonnégy órás szavazás alatt látszólag nem telt el olyan öt perc, hogy valaki ne fasisztázza le Magyarországot vagy a parlamentet magát, illetve mindenkit, aki az Országházra merészelt szavazni. Természetesen mindkét oldal lelkesebb résztvevői igyekeztek minél több szavazatot szerezni pártfogoltjuknak, de könnyen fel lehetett fedezni egy alapvető különbséget a két tábor retorikája között. Míg azok, akik a magyar parlamentre való voksolásra buzdítottak (köztük például Mark Higgie volt ausztrál nagykövet és a Danube Institute állandó munkatársa, Eduard Habsburg, Magyarország vatikáni nagykövete, vagy éppen a V4-ek hivatalos Twitter-oldala), mind az épület szépségét igyekeztek kiemelni, a Banglades-pártiak első számú indoka az volt, hogy le kell verni a fasiszta Magyarországot. „Egy szavazat Magyarországra az egy szavazat a fasizmusra!”, írta ez egyik felhasználó, míg egy másik szerint addig volt élvezhető a verseny, „amíg meg nem jelentek a fasiszta Orbán-hívők, hogy az ’európai örökségükre’ szavazzanak”.
Egyértelmű, hogy ezek a résztvevők a nyugati, polarizálódott politikai légkört vetítették rá erre a versenyre is, és az egyesek szemében igencsak megvetett európai kultúra szimbólumát látták a magyar parlamentben megtestesülni. Owen Hatherley, a brit Tribunal Magazine kultúrszakértője például egyenesen „végtelenül gonosznak”, sőt „sátáninak” találta az épületet, de volt, aki „vámpírfészeknek” nevezte, másokból pedig az aranyozott szivartartókból áradó felsőbbrendűségi érzet váltotta ki az „undort”. Mindez végül mégsem bizonyult elégségesnek, hisz az Országház a szavazatok 42%-ával megnyerte a versenyt, míg a bangladesi kolosszus 38%-kal vált ezüstérmessé.
Végigolvasva mindezt joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mégis mi válthat ki ekkora gyűlöletet egy ilyen ragyogó építészeti remekkel szemben? Nos, ha keresünk hasonló vitákat, akkor talán jobban meg tudnánk érteni, hogy miként süllyedhetett ez az ártatlan kezdeményezés ilyen abszurd mélységekig.
Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy a klasszikus építészeti stílusok kerültek a modern identitáspolitikai csoportok célkeresztjébe, hisz csak a közelmúltból is fel tudunk emlegetni ennél a versenynél sokkal nagyobb jelentőségű vitákat. Februárban Trump elnöknek sikerült széles körű pánikrohamot okoznia egy törvénytervezettel, amely megtiltotta volna, hogy a neoklasszicista és egyéb hagyományos stílusokon kívül bármi mást használhassanak a szövetségi épületek megtervezésekor. A tervezet az alapító atyák örökségét vitte volna tovább, akik az antikvitás demokratikus epizódjai miatt választották az ország legfontosabb épületeinek a hatalmas oszlopokkal fémjelzett építészeti stílust. „Az új szövetségi épületeknek esztétikai szempontból inspirálnia kell az embereket, az amerikaiaknak büszkének kell lenniük a középületeikre”, fogalmaz a tervezet. „A klasszicista és a hagyományos építészeti stílusok bebizonyították, hogy képesek a kormányzati formánk iránti tiszteletre indítani.” És bár specifikusan csak a brutalizmust, s a dekonstruktivizmust tiltotta volna be, az ötlet a többség szemében már túlságosan fasiszta színezetű volt ahhoz, hogy megvalósulhasson.
Hasonló kritikával kellett megküzdenie annak a brit parlamenti bizottságnak, amelyet a néhai filozófus, Roger Scruton vezetett, és amely esztétikai alapon tett javaslatokat a jövő várostervezőinek. A csaknem kétszáz oldalas végső jelentésben Scruton kifejti, hogy olyan épületekre van szükség, amelyek „tükrözik az adott környezetben – valahol, nem akárhol – élő közösségek történelmét, karakterét és identitását.” Az olyan jellegtelen monstrumok, mint például a londoni ’Walkie-Talkie’, „tolakodó rútságukkal megszentségtelenítik” ezt folytonosságot. A modern felhőkarcolók és üveg-óriások rengetegében könnyen elveszhet egy város sajátságos karaktere, hisz mindegy, hogy Tokióban, Dubajban, Buenos Airesben vagy Manhattenben sétálunk, a modern építészet mindenhol ugyanolyan. És bár Scruton úgy tesz, mintha az egységesítő modernizmussal szembeni kulturális sokszínűséget óhajtaná megőrizni, az elegánsan megfogalmazott indoklása ellenére akadtak, akik átláttak a szitán. India Block, a Guardian kolumnistája szerint „a klasszikus szépséghez való visszatérés gyakran azt a vágyat takarja, hogy visszaessünk a közelmúlt egy csúnyább szakaszába, amikor még a diverzitás bűn volt, mások leigázása pedig erény. […] Az esztétikai időutazás azok számára vonzó, akik a klasszikus építészetben hajdani hatalmuk megnyugtató szimbólumait látják.”
Nos, itt van a kutya elásva. A nyugati multikulturális nagyvárosok lakóinak jelentős hányada nem érez semmiféle kapcsolódást az országuk és lakóhelyük történelméhez, sem pedig meghatározó kulturális jegyeihez, sőt egy részüknek az elmúlt századok ereklyéi csupán az annyira megvetett imperializmus árnyait juttatja eszébe. Tagadhatatlan, hogy London, Párizs vagy Madrid pár ikonikus épületéhez nagyban hozzájárult a gyarmatkapitalizmus, amint az is, hogy a déli félteke legtöbb országában fájdalmas emlékekkel társul az európai uralom, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a hatalmas fejlődéshullámot sem, amit ezekben az országokban a gyarmatosítás indított útjára. Mindenesetre ebben a cikkben nem szándékom a kolonializmus előnyeit és hátrányait mérlegre helyezni, hanem csak arra váltig elégedetlen kisebbségre fókuszáltam, akik tizedszerre is képesek megkérdezni, hogy „Mit adtak nekünk a rómaiak?”
A gyarmatosítás korszaka már régen lejárt, de ne csodálkozzunk, ha még mindig vannak olyanok, akik a múlt elnyomói ellen harcolnak. „A közélet tele van olyan emberekkel, akik kétségbeesetten próbálják védeni a barikádokat, noha a forradalomnak már rég vége van” – írta Douglas Murray a The Madness of Crowds (A tömegek őrülete) c. nemrég megjelent könyvében, és mind rendszerint, fején találva a szöget.
Bár Magyarországot aligha lehetne a gyarmatosítás bűnével vádolni, a Parlamentek Világkupájában tapasztalt kommentháborúnak valahol ugyanez a logika mentén találjuk a megoldását. Az Országház az európai kultúra – és ha úgy tetszik, az európai nagyság – egyik kimagasló emlékműve, amely a gyönyörűen ötvözött építészeti stílusaival a közös történelem, identitás és megmaradás örök érvényű üzeneteit is magában hordozza. Ha tehát ezt az üzenetet egyesek csak az elnyomással tudják azonosítani, ám legyen, mindenesetre az eredmény megmutatta, hogy a többség nem így gondolkozik. Mi magyarok pedig végre megbizonyosodhattunk arról, amit eddig is tudtunk, hogy a magyar parlament a legszebb a világon.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, a blogon megjelenő vélemények nem értelmezhetők a Danube Institute hivatalos állásfoglalásaként.
