Mark A. Sammut máltai író és volt munkáspárti politikus a koronavírus világjárványról, benne a máltai helyzetről elmélkedett „A vírus és a filmek” címmel a Malta Independent hasábjain április 5-én közzétett írásában.

Sammut először röviden utalt azokra a máltai visszásságokra, melyek a válsághelyzet kapcsán kerültek előtérbe. Megjegyezte például, hogy a kormány Máltán nem tudja csökkenteni a közüzemi díjakat a válság idején, mivel az ország egyetlen erőműve részben kínai tulajdonban van, illetve hogy a kormánynak a máltai egyház segítségére volt szüksége ahhoz, hogy meg tudjon venni egy ötvenezer eurós lélegeztetőgépet.

A tágabb európai, illetve világhelyzetre reflektálva Sammut azt írta: „Egyes gondolkodók úgy érvelnek, hogy a mostani világjárvány alapjaiban változtatja meg az általunk ismert világot. Az egyik lehetséges változás az lehet, hogy mindenütt elmozdulás lesz a diktatórikus kormányzás felé. Mások a globalizáció és a neoliberális rend bukását vagy legalábbis visszaszorulását vetítik előre. Egyelőre nehéz megmondani, ezek a feltételezések vágyvezérelt gondolkodás termékei-e, vagy inkább bölcs előrejelzések.”

Sammut szerint a jelenlegi helyzet mindenképpen emlékeztet a bibliai Bábel tornya példázatra. Sammut felidézte, hogy az ószövetségi történet szerint az emberek elbizakodottan egészen Istenig akartak felérni, mire az Úr nemcsak lerontotta az építményt, de arra ítélte az emberiséget, hogy különböző nyelveken beszéljenek, így nehezen értsék meg egymást. Sammut úgy érvelt, hogy a mostani pandémia hasonlatos a bábeli történethez.

„Ami az én figyelmememt megradja ebben a történetben az a hübrisz témája – az elképzelés, hogy az emberiség össze tud fogni és le tudja gyűrni a magasabb autoritást, behelyettesítve a mindannyiunk felett álló hatalmat a sajátjával. Micsoda elbűvölő tévképzet! Elbűvölő, mert ezzel a jelenséggel naponta találkozhatunk az egyén szintjén...De talán még inkább azért, mert jól leírja világunk jelenlegi állapotát. Szinte az egész világ egy nyelvet beszél jelenleg – a globalizáció és a neoliberalizmus nyelvét, és beáll egy eszme, a »biopolitika« mögé, amely megengedi az emberiségnek, hogy olyan döntéseket hozzon, melyeket »Istennek« kellene meghoznia. Azzal, hogy »Isten«, a felsőbb hatóság helyére a neoliberalizmust állította, az emberiség új bábeli tornyot épített.”

Érdekes átkötéssel Sammut arra mutat rá, hogy ennek az uralkodó ideológiának a terjesztésére az egyik legjobb eszköze a film, különösen a hollywoodi filmek. Mivel a mostani járvány idején a népesség fegyelmezett és értelmes része otthon marad a kijárási korlátozás ideje alatt, otthon vajon mivel üti el az időt? Nyilván filmnézéssel, véli Sammut.

Csakhogy a filmek többsége gyakorlatilag ráerőlteti az általa képvisel világnézetet a nézőkre. Sammut egy régi filmet, az 1987-es Dirty Dancinget hozza fel példaként. „A történet cselekménye, hogy a film elején a Jennifer Grey által játszott táncosnő nem kívánt terhességére épül, és arra, hogyan segít neki egy barátja és egy újdonsült ismerőse a terhesség megszakításában. Arról egyáltalán nem esik szó, hogy a gyermeknek talán esélyt kellene adni az életre; a szereplők magától értetődőnek veszik, hogy a gyermeknek meg kell halnia. Megdöbbentő az abortusznak az egyetlen megfelelő megoldásként való tálalása anélkül, hogy a mellette vagy ellen szóló érvekről szó esne, függetlenül a szereplők eltérő társadalmi hátterétől. Ez egy tipikusan ideológiai, és nem etikai, megközelítés.”

Sammut azzal zárja érvelését, hogy a máltai iskolákban talán érdemesebb lenne filmkritikát oktatni a diákoknak, mint Wordsworth-öt, hogy a fiatalok „megtanuljanak a hollywoodi filmek sorai között olvasni”.