„A gazdasági és katonai konfliktusok kockázata növekszik” – írja Doug Bandow a The American Conservative oldalán, utalva ezzel napjaink amerikai–kínai kapcsolataira.
Az az optimizmus, ami az egészen az 1990-es évektől 2010-ig tartó időszakot fémjelezte az USA és Kína viszonyában, kezd egyre inkább eltűnni. 2020-ra úgy tűnik, a korábbiakban egyre szabadabbá és nyitottabbá váló Kína kezd újra visszatérni a maoizmus hagyományaihoz.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az ország teljes egészében rossz irányba megy, a jelenlegi Kína ugyanis egy ember, nevezetesen Hszi Csinping terméke. Az őt követők könnyen visszaállíthatnák az országot egy olyan útra, amik amerikai nézőpontból is kedvezőbbek, de most ezek a hangok még el vannak fojtva, köszönhetően az olyan kampányoknak – főleg a Kínai Kommunista Párton belül –, amik minden másképp gondolkodót igyekeznek elhallgattatni. Mindez pedig ahhoz vezet, hogy habár Kínában Mao távozása óta történtek változások, az ország fejlődik, de még mindig pusztán felszínes és felületes átalakulásról beszélhetünk.
A Kínai Népköztársaságban sokan a hitleri Németország vagy a Szovjetunió reinkarnációját látják, és az ország egyfajta izolációját tartanák a leginkább célravezetőnek. Az USA természtesen tarthat Kína folyamatos növekedésétől, de az túlzó, hogy a fent említett egykori két totalitárius hatalom és a mai Kína között párhuzamot vonjunk, még úgy is, hogy Hszi Csinping kínai miniszterelnöknek határozott elképzelései vannak arról, hogyan is valósítsa meg azon célját, hogy országát világhatalommá tegye.
„Kínával kapcsolatban sok olyan tény és elképzelés, melyet bizonyosnak hittünk, meg lett cáfolva.” Amerikának és az egész nyugati politikának erre a bizonytalanságra kellene összpontosítania: Washingtonnak mindenképpen el kell kerülnie a rossz reagálást. Kína elszigetelése nem lenne egy célravezető megoldás: például ha Nixon hivatali ideje alatt nem látogatott volna el az országba, akkor az nagy valószínűséggel nem olyan lenne, mint ma, sokkal inkább hajazna az egykori maói Kínára.
Még Hszi Csinping törekvései ellenére sem lett Kínából mára egy olyan jellegű totalitárius állam, mint amilyenekhez manapság egyre többször hasonlítják: Kínának teljesen normális diplomáciai kapcsolatai vannak szomszédaival és a nyugati világgal, valamint jól integrálódik a jelenlegi világgazdasági és világpolitikai rendszerbe és viszonyba egyaránt. Kínaiak milliói utaznak és tanulnak külföldön, szerte a világ minden táján, valamint az ország is nyitott marad – bizonyos mértékben – a külföldről oda érkezők számára. A Kínai Népköztársaság katonailag jelenleg asszertívnak és magabiztosnak mondható, nem jellemzi az agresszió, így Kína bármilyen jövőbeli őt érintő konfliktusban kimondottan sokat veszíthet.
Amerika mit szűrhet le a gazdasági háborúból? Ha az USA arra kérné a vezető európai és ázsiai államokat, hogy csatlakozzanak egy globális bojkotthoz Kínával szemben, akkor képet nyerhetne arról, milyen csekély is azon „hatalmak” száma, amik e tekintetben ténylegesen támogatják Amerikát. Nem is beszélve arról, hogy az USA számára a legnagyobb fenyegetést talán az jelentheti, ha Kínát ellenségként kezeli: ez ugyanis elvezethez ahhoz, hogy a folyamatosan létező ellenségkép hatására Kína valójában is ellenséggé fog válni, és így már reális fenyegetést jelentene az Egyesült Államokra nézve.
„Nincs fontosabb bilaterális kapcsolat jelenleg, mint az USA és Kína közötti” – írja Bandow. Peking viselkedése sokszor szinte hihetetlen, de ez elmondható az USA más szövetségeseinek és barátainak kormányairól is több esetben – pl. Szaúd–Arábia. Washington még a hidegháború alatt is folyamatosan kapcsolatban állt a Szovjetunióval, és kapcsolatba lépett a maói Kínával is, mert rájött arra, ami jelen esetben is a kulcsot jelentheti a Kínához való hozzáállásban: az elszigetelés és az elszigetelődés sosem lesz a rendelkezésre álló legjobb megoldás. „Az Egyesült Államoknak meg kell találnia a megfelelő egyensúlyt a fenyegetések leküzdésében, a visszaélések korlátozásában és a reformok ösztönzésében.”
Szemlézte: Markó Alíz Izabella
