Képes a NATO felvenni a harcot a terrorizmussal?

2019. december 16. - Danube Institute

macron_2.jpg

Nemrégiben zajlott le a NATO hetvenedik évfordulója alkalmából egy találkozó, melyen minden tagállam képviseltette magát. Bár nem titok, hogy a szövetségi rendszert sok belső feszültség sújtja, egyesek az újult egység lehetőségeit is kutatják, például Emanuel Macron francia elnök – kezdi véleménycikkét Daniel R. DePetris a National Interestben.

Akárkit kérdeznénk jelenleg arról, hogy mi a NATO jelenlegi legfőbb feladata, legtöbben az orosz medvét emelnék ki keleten. Ez persze érthető, hisz az egész katonai szövetségi rendszert ezért hozták létre 1949-ben, hogy ellensúlyozza az európai szovjet befolyást. Ami talán érdekesebb, hogy még most is, 70 évvel a NATO megalapítása után is még mindig Moszkva kapja a legtöbb figyelmet a katonai tömörüléstől. Persze ennek is megvan a maga alapja, hisz Oroszország még a hűvös nyugati diplomáciai kapcsolata és finoman szólva sem tökéletes gazdasága ellenére is nagyhatalomnak számít.

Macron szerint azonban a szövetségnek nem ártana, ha máshogy alkalmazná a rendelkezésre álló erőforrásokat: kijelentése szerint ma nem Kína és Oroszország a NATO legfőbb kihívói, hanem a terrorizmus.

„A jelenlegi legfőbb ellenségünk a terrorizmus, amely mindnyájunk országát érinti” – nyilatkozta Macron Londonban a konferencián. Magyarázata szerint Peking és Moszkva racionális nemzetközi aktorok, akiket a megfelelő eszközökkel vissza lehet szorítani és akikkel tárgyalni is lehet, ha a szükség úgy hozza. A különböző terrorista csoportosulások viszont egészen másmilyenek – tette még hozzá.

A NATO több belső problémával is küzd. Ezek közül pedig az első, legjelentősebb a tagállamok erős különbségei a geopolitikai realitások terén. Hiába hangzik el majdnem rituális jelleggel minden NATO-csúcson az, hogy a tömb az egységre, a szolidaritásra és a közös értékekre épül, a valóság sajnos egészen más képet mutat. Példának okáért a szövetség keleti tagjai, többek közt Lengyelország, Észtország, Lettország és Litvánia mind a mai napig rettegnek orosz szomszédjuktól, különösen a krími, ukrajnai, valamint az egy évtizeddel ezelőtti grúz események miatt, hogy a dezinformációs kampányokat már ne is említsük. Ezzel párhuzamosan a déli Olaszország a migrációs kérdésre szeretné újra és újra felhívni a figyelmet. Továbbá nagy léptékű diszharmónia figyelhető meg a Kremllel való diplomáciai kapcsolatok tekntetében, valamint az egységes Kína-politika kérdésében is.

Macron valószínűleg épp ezért szeretné a terrorizmus kérdését beemelni a NATO napirendi pontjainak sorába. Minden tagállamnak érdeke állampolgárai biztonságának garantálása, elvégre majdnem mindannyiuk szenvedett már el merényleteket, ide értve Németországot, Franciaországot, Hollandiát, Nagy-Britanniát, Belgiumot és az Egyesült Államokat.

Mindazonáltal a terrorizmus elleni harc mégsem olyan egyszerű feladat a NATO számára, mint az elsőre tűnhet. Az egyik probléma a terrorizmus fogalmának meghatározása. Bár a legtöbb tagállam egyetért abban, hogy az al-Kaida és az Iszlám Állam egyértelműen terrorszervezetek, a kurd kérdés megoldása már távolról sem volna ilyen egyszerű Törökország miatt. Erdogan, a török elnök még odáig is elment, hogy szándékosan blokkolta a NATO baltikumi védelmi tervének elfogadását, hogy ezzel tudjon zsarolni a kurd kérdésben. Egy hivatalos kiegyezés e tekintetben persze csak ugyanannyira valószínű, mint az, hogy Törökország majd visszaadja az S-400-as rakétaelhárítókat Oroszországnak.

Ezt a nehézséget még Macron is elismeri. Ahogy ő fogalmazott: „Sajnálom, hogy ennél az asztalnál nem mindannyian valljuk ugyanazt a definíciót a terrorizmusról. Amikor például Törökországra nézek, arra gondolok, hogy ők azok ellen harcolnak, akikkel épp, hogy mi harcolunk együtt... bajtársiasan, az Iszlám Állam ellen.” Macron ettől függetlenül optimista abban a kérdésben, hogy képesek lesznek egy közös, egységes definíciót találni.

A második fő probléma pedig az okozza, hogy Amerika és Európa távolról sem ért egyet abban, mi legyen az elfogott ISIS harcosok sorsa. Washington azt szeretné elérni, hogy az európai országok fogadják vissza a saját országuk szülötteit, majd otthoni bírósági eljárások során ítélje el őket tetteikért. Az európai vezetők persze annyira nem rajonganak az ötletért. Berlin is épp csak most tekinti át a lehetőségeket, hogy hazahozzák-e a német területen született ISIS harcosokat, és ők is csak azért, mert a törökök elkezdték deportálni őket. Franciaország kategorikusan elutasítja annak a lehetőségét, hogy francia születésű ISIS katonákat engedjen vissza a területére, London pedig előbb fosztaná meg őket állampolgárságuktól, semmint hogy bírósági tárgyalást kapjanak. A terroristák levadászásával egy NATO tagállamnak sincsen semmi problémája, a fogva tartás és a bírósági eljárások tekintetében egységes rendet csinálni azonban már egy sokkal nagyobb falat.

A harmadik probléma pedig az, hogy a NATO végső soron egy szigorúan katonai tömörülés, és épp ezért alapvetően csak katonai megoldások tekintetében tud effektíven fellépni. A terrorizmust pedig nem lehet azzal megoldani, hogy 30 nap leforgása alatt odaküldenek 30 hadihajót, 30 hadosztályt és 30 repülőgéprajt. És még csak lebombázni sem lehet egyszerre az egészet.

A terrorizmus ugyanis egy alaktalan, teljesen egyedi típusú fenyegetés, ami teljesen véletlenszerűen akárhol, akárhogy megtörténhet. Nem kellenek hozzá kifinomult fegyverek vagy stratégiák, akár csak egy kamion is elég egy karácsonyi vásáron, vagy egy kés a London hídon. A terrorizmus ellen a titkosszolgálatok és a rendőrségek sokkal jobban fel vannak szerelve, így talán jobb is, ha ezt a feladatot rájuk hagyjuk.

Végső soron tehát hiába gondolja úgy Macron, hogy a terrorizmus mint közös fenyegetés egy jó egységesítő márka lehet a NATO számára, a francia elnök teljesen elszámította magát a fenyegetés és a katonai szövetség realitásainak tekintetében – zárja cikkét a szerző.

Szemlézte: Faragó Bence