Miben hasonlítanak a hongkongi tüntetések '56-hoz?

2019. december 04. - Danube Institute

hongkong_1.jpg

„Van még remény a hongkongi forradalom számára?” – teszi fel kérdését Paul Monod a National Interestben.

Számos történész van azon a véleményen, hogy a forradalmakat nem is a hosszan tartó nyomor hívja életre, hanem az egyre növekvő elvárások. Épp ezért a 18. század óta számos társaság, klub vagy értelmiségi szervezet szolgált melegágyául az ilyen forradalmi érzületeknek. Példákért nem is kell messzebb mennünk, mint a nagy francia forradalom vezérkara, a '48-as európai forradalmak vagy épp az 1905-ös orosz felkelés.

Hasonló módon a hongkongi tüntetőket is egy szilárd elhatározás vezeti. Demokratikus jogokat akarnak gyakorolni a város Törvényhozó Tanácsában, valamint a felső vezető kinevezésének jogát is követelik. Alapvető változásokat követelnek, és bizton érzik, hogy egész életük értelmetlenné válhat, hacsak nem tesznek sürgősen valamit. Épp ezért Hongkongról is elmondható, hogy forradalmi hangulat uralkodik, viszont sajnos a korábbi történelmi tapasztalatok alapján a siker esélye csekély.

„A legjobb történelmi párhuzam talán az '56-os magyar felkelés” – írja Monod. Ez a forradalom, szavai szerint, a kommunista diktatúrát kívánta abszolút hatalmától megfosztani, és szintúgy nem kezdődött többel, mint egy egyszerű diáktüntetés. Pár napon belül azonban mégis sikeresen lemondatták a kommunista felső vezetést, és Nagy Imrét helyezték vezetői pozícióba, aki a kommunista párton kívülről érkezőknek is engedélyezni kívánta a politizálást. Ez viszont már meghaladta a moszkvai vezetés tűrőképességét, így a beavatkozás mellett döntöttek, eltávolították Nagy Imrét, majd szép csendben kivégezték. Az eseményeket további megtorlás kísérte.

Csakúgy, mint most Hongkongban, az Egyesült Államok gyakorlatilag semmilyen hivatalos támogatást nem nyújtott a felkelőknek, valami kézzel foghatót pedig még kevésbé. Az 1956-os év amerikai külpolitikája az európai békét és stabilitást kiemelt fontosságúnak tekintette, ma pedig a kínai kapcsolatok szinten tartása játszik központi szerepet.

A magyar forradalom példája nem sok megnyugvást adni a hongkongiaknak, hacsak persze nem a hosszú távú következményeket tartják szem előtt. 1989-ben ugyanis, amikor a szovjetek elvesztették befolyásukat Közép- és Kelet-Európában, sikerült kikiáltani a Magyar Köztársaságot, '56 33.évfordulóján. A forradalom áldozatai pedig mártírokká váltak. – emeli ki a szerző.

Kína saját történelmi kontextusában másféle párhuzamokat húzhatunk meg, amelyekben pozitívabbat is találunk. Ilyen az 1911-es diákfelkelés példája. A külföldről hazaérkező diákok annak érdekében, hogy megújítsák országukat, politikai szervezeteket hoztak létre, gyakorta olvasókörnek álcázva.

Az 1911-es kínai forradalom értelmiségiek és diákok egész seregét mobilizálta sikeresen, és végül többen is csatlakoztak – tisztek a hadseregből, kereskedők, szénbányászok és egyszerű földművesek is. A felkeléssorozat szimultán zajlott az ország több részében is, igaz, változó eredményekkel. Valahol a felkelés totális kudarcba fulladt, valahol mandzsu etnikai tisztogatásba torkollott, Mongólia és Peking pedig kikiáltották függetlenségüket. Egy évvel később azonban egy új, nanjingi székhelyű átmeneti kormány vette át a hatalmat.

A dolgok keserű realitása viszont az, hogy a hongkongi tüntetéssorozat se földrajzi kiterjedésében, sem támogatottságában nem ér fel az 1911-eshez.

A másik nagy kínai forradalom, a kommunista 1949-es pedig az 1917-es orosz forradalom lenini példáját vette alapul, amely hatalmi bázisa inkább párthivatalnokokon nyugodott, semmint valódi értelmiségieken. A kommunisták szerint a tömeges megmozdulások potenciálisan ellenforradalmiak is lehetnek, ebből kifolyólag veszélyeztetik a felépítendő új rendet.

És hogy mi következik ez után? A fiatal hongkongi tüntetők mindennél jobban szeretnék elkerülni a Tiananmen téri 1989-es eseményeket. Itt ugyanis statárium alatt tüntetők százait, ha nem ezreit mészároltatta le a kommunista kormány. A demokratikus változásokat követelő tüntetők párton belüli reformátorok segítségére szerettek volna támaszkodni, és sajnos ez lett a vesztük, a reformkommunisták ugyanis elárulták őket.

A hongkongi tüntetők viszont konkrét változásokat követelnek, és semmiféle illúziójuk nincs a Kommunista Pártról. Nem adják harc nélkül a bőrüket, és végképp nem számítanak kedvező sorsra tankok előtt állva. Ez talán kicsit visszafogja az elnyomás erőinek eddig rendületlen előretörését.

Ugyanis a Kommunista Párt és akármelyik diák, aki valaha tanult történelmet tudja, hogy a mártírok csak olajat jelentenek a későbbi rendszerellenes megmozdulások tüzére.

Szemlézte: Faragó Bence