Egy francia lap közvélemény-kutatása szerint Jacques Chirac korunk legkedveltebb francia elnöke Charles de Gaulle után. A nosztalgián túl mi állhat az eredmény hátterében? Marion Van Renterghem, a The Guardian francia szerzője kereste erre a válaszokat.

Ezrek álltak sorba, hogy leróják kegyeletüket a szeptember 26-án elhunyt volt köztársasági elnök, Jacques Chirac koporsójánál. A rákövetkező hétfő a nemzeti gyász napja volt: a háromszínű nemzeti lobogó mindenütt félárbócra eresztve, az iskolákban egyperces néma csend. Hogyan lett a korábban még gúnynévvel illetett párizsi polgármesterből az ország egyik legszeretettebb politikusa?

A francia államfőknek beiktatásuk után két állomáson kell keresztüljutniuk, hogy végül szívükbe zárja őket népük – állapítja meg Van Renterghem. Hivatalba lépése után minden elnök „messiási alakot ölt”. Az emberek teljes foglalkoztatást, magasabb béreket és úgy összességében, egy radikálisan jobb életet várnak tőlük. Ennek persze sokszor csalódás a vége, így könnyen eljutunk a második stációhoz, a „forradalomhoz”: az emberek elégedetlenek, az államfő nyaka már a „guillotine” körül. Csak miután lebocsátották ezt, utána léphetnek be elnökségük harmadik szakaszába. Ez a gyász és a boldog nosztalgia periódusa, a kegyelmet nyert „elnök-messiások” felmagasztalása. „Itt állunk most”– véli Van Renterghem.

„Figyelemre méltó, hogy Chiracot milyen gyöngédséggel tudjuk gyászolni, holott komoly pénzek elsikkasztásában is részt vett. Egyetlen ambiciózus célból választották meg – hogy orvosolja a szociális ellátórendszer hiányosságait –, de minden alkalommal, amikor tiltakozást tapasztalt, feladta kísérleteit. Talán nem is tudnánk olyan tartós reformot mondani, ami az ő nevéhez fűződik. Ha a sárgamellényesek az ő idejében lepték volna el Párizs utcáit, minden bizonnyal hamarabb beadja a derekát, mint Macron” – véli a francia szerző.

Chirac elnöksége 1995-től 2007-ig tartott, átfedésben Tony Blair brit miniszterelnök hivatali idejével. Mindketten hasonló globális kihívásokkal szembesültek, de a franciák „rajongása” Chirac iránt pontosan azért indult el, mert nem végzett Blair-típusú reformot. Míg Blair az Egyesült Államokkal iraki háborúba kezdett, s ezzel együtt mély zuhanásnak indult népszerűsége, addig Chirac támogatottsága az egeket verdeste.

Chirac temetésén ott volt három, még élő korábbi francia elnök és a regnáló Emmanuel Macron is. Bár életében többük is elárulta őt az ellenféllel lepaktálva, a végső búcsúkor mindegyikük arcára a legmélyebb szomorúság ült ki.

A jelenlegi francia elnök „felépülni” látszik a sárgamellényesek okozta népszerűségvesztésből, ám ősszel nagyobb zavarral kell szembenéznie: ambiciózus társadalmi reformjainak megvalósítása újabb nehézségekbe sodorhatja őt, s három másik elődjéhez hasonlóan az járhatott az ő fejében is: „vajon ha én meghalok, fognak-e ennyien gyászolni, mint Chiracot?"

„Ezt nem tudhatjuk, de azt hiszem, – írja a szerző – hogy amit Franciaország gyászolt Chirac temetésén az nem az egykori államfő volt, hanem az egyszerűbb korszak elnöki politikája.”

Chirac politikai kaméleon volt: városi, mégis tökéletesen a „nép gyermeke”, jobb- és baloldali egy személyben, aki ösztönösen ráérzett arra, hogy mi motiválja a hétköznapi egyszerű embereket. Chirac volt a „francia politika Johnny Hallyday-e”. Csakúgy mint Johnny, Chirac is egy ártatlanabb korszakra emlékezteti a franciákat. Egy olyan korra, amelyben a politika még sokkal egyértelműbb volt, közösségi média és a „Trump-Johnson tengely” nélkül.

„Macronnak lehetetlen lesz Chirac örökségét követni” – mondja a cikk írója. Chirac olyan időszakban volt hatalmon, amikor egy francia elnök, ha nem is váltotta be a hozzá fűzött „messiási reményeket”, mégis populáris lehetett anélkül, hogy populistává vált volna.

Szemlézte: Benkő Lilla