A politikai szakértő Conor Friedersdorf az Atlanticban elemzi, hogy a 2020-ban elnökségért induló demokrata, Bernie Sanders hol helyezkedik el a baloldali politikai spektrumon.
A The New York Times népszerű podcast műsorában, a The Daily-ben nemrég Alex Burns vetette fel a kérdést, mégis hova lehet elhelyezni a már 2016-ban is induló Bernie Sanderst a politikai skálán. Az egyik végpont szerinte a „kvázi-marxista” Sanders, a bal szélen, a másik végen pedig a közép felé tartó „mérsékelt” politikusok állnak.
Burns szerint az, hogy ki hol helyezkedik el, főleg gazdasági kérdés, mivel a társadalmi igazságosság és az identitásbeli kérdésekben (mint például a melegházasság intézménye, az abortusz legalitása és a fegyvertartás kérdése) a legtöbb demokrata egyetért. Más témákban, mint az egészségügy, az adórendszer vagy a pénzügyi szabályozás kapcsán eltérő véleményeket hallhatunk a baloldalon. Szerinte tehát a közelgő elnökválasztáson főleg ezen törésvonal mentén fog alakulni a vita a demokraták között.
Friedersdorf egyetért az elemzéssel, és hozzáteszi, a vermonti szenátor valószínűleg vitán felül a legbaloldalibb jelölt lesz a 2020-as elnökválasztáson. Sanders önmagát egyébként „demokratikus szocialistaként” aposztrofálja.
Damon Linker más szempontból közelíti meg az elemzést: szerinte Sanders maga is mérsékelt. „Sanders kivételnek számít a kortárs progresszív politikában, mivel elnökjelöltként ő nem a multikulturális identitáspolitikában gondolkodik. Természetesen erősen támogatja az olyan ügyeket, mint a nők egyenjogúsága, a színesbőrűek jogai, az LGBT közösség jogai, és általánosságban kiáll a demokratikus szavazóbázis egyéb fontos ügyei mellett is. Azonban Sanders törekszik arra, hogy ne csak a baloldali sérelmek metszéspontjában állva használja ki a helyzetet a saját javára.”
A Gallup felmérése szerint egyébként a demokraták 54%-a szeretné, hogy a párt mérsékelt irányba változzon. Az viszont kérdéses, hogy a szavazótábor elfogadna-e egy olyan inkluzív és szocialista irányba húzó politikust, mint Sanders, hiszen például az egészségügy és az adórendszer ügyében megoszthatja a demokratákat.
Friedersdorf egy harmadik nézőpontot is ajánl az elemzéshez: szerinte aszerint is lehet csoportosítani a jelölteket, milyen szorosan kötődnek az államszervezethez: ez alapján establishment és anti-establishment politikusokra bontja a képviselőket. Szerinte Sanders egyértelműen a második csoporthoz tartozik, hiszen például jobb elszámoltathatóságra törekszik a milliárdosok, a multicégek és a katonai-ipari központok esetén. Támogatói emiatt az egyetlen hiteles reformista politikusként tekintenek rá.
Mások viszont a személyes hátteréből ítélik meg: idős, hetero, fehér – kiváltságos, mint előtte oly sokan az elnöki székben. Ebből a szempontból nézve viszont ő is inkább az establishment felé húz, ha felvesszük a skálára például Kamala Harrist, Kalifornia állam jelenlegi szenátorát, aki történetesen egy fekete nő. Egyesek szerint ő hitelesebben tudja képviselni a diverzitást a politikában.
Nem lesz könnyű tehát megérteni, mint gondol a néplélek Bernie Sandersről. Azt is hozzá kell tenni, az Egyesült Államokban a szocialista szó afféle szitokszóként működik évtizedek óta. Ami viszont mindenképpen támogatókat szerző erő lesz, az az, hogy Sanders nyíltan háborúellenes, és ez valószínűleg jól fog rezonálni a demokraták körében. Friedersdorf azt is megemlíti, hogy bizonyos esetekben Sanders inkább a szocializmus mellett, mint a polgári alapjogok mellett tett hitet, ami szintén elrettentő erő lehet.
Másik kérdés, hogy mit tenne, ha választhatna: megőrizné az USÁ-t, mint az eddigi legvagyonosabb országot a történelemben annak, ami, vagy az egyenlőség nevében változtatásokat eszközölne akár az egész társadalomban?
Szemlézte: Gyarmati Emese
