Emmanuel Macron sorra nyűgözi le a külföldieket, amióta megválasztották a Francia Köztársaság legfiatalabb köztársasági elnökének – írja a The Atlanticban megjelent cikkében Pascal-Emmanuel Gobry, francia elemző. Semmiféle választási tapasztalattal nem rendelkezve robbant be két évvel ezelőtt a francia politikába, elsöpörve minden ellenfelét. Természetes, hogy az emberek kíváncsiak rá.

„Ennek a nagyfokú érdeklődésnek köszönhető, hogy a nem francia barátaim folyamatosan kérdésekkel bombáznak az új elnökről” – írja a szerző. A szerzőhöz hasonlóan felső-középosztálybeli, értelmiségi háttérrel rendelkező emberek erős vonzalmat éreznek Macron iránt. Ez nem meglepő a szerző szerint, hiszen az új elnök nézetei nagyban hasonlítanak az elitnek titulált osztályéra. Az ideológiákat és bal-jobb törésvonalat félretoló, a hatékony megoldásokat pártoló nézetei népszerűek. Sokaknak az arany középutat testesíti meg a személye.

Macron egyszerre támogatná a stratupokat, alakítana ki vállalkozásbarát gazdaságot, valamint őrizné meg a jóléti állami bizonyos vívmányait. A melegházasságban semmi kivetendőt nem talál, továbbá a kontrollált bevándorlást is kívánatosnak tartja gazdasági és morális okokból is – jellemezte Macront a szerző.

A szerző szerint azonban nem csak az elit tagjaként gondolkodik, hanem át is vette az életstílust. A tanulmányai során járt a közszféra legnevesebb egyetemére, az ENS-re, emellett mesterdiplomája van filozófiából. Nem csak az elméletek világában, hanem a pénzügyi világban is ért el sikereket, de nem akkorát, hogy az irigylésre legyen méltó. Házassága is – a korábbi dráma tanárnőjével – kissé szokatlan, de még pont a megfelelőképpen. Jóképű, de azért nem túlságosan.

Macron – a szerző szerint – olyan, mint Trump, csak az elit köntösében. Követői úgy rajonganak érte, mint egy Messiásért, azt kívánják, bár olyanok lennének ők is mint a példaképük, Emmanuel Macron. Az összehasonlítás szerencsére nem tökéletes, hiszen – jegyezte meg a Pascal – az ország nukleáris erejét rá lehet bízni egy olyan emberre, mint ő. További különbség, hogy az államfőt a globalizáció „nyertesei” támogatják, akik képzettségük révén képesek voltak az elmúlt évtizedek hullámainak meglovagolására. Pascal az új elnök támogatói bázisát azért is érdekesnek tartja, hiszen az idősek, nyugdíjasok között a legmagasabb és a fiatalság köreiben a legalacsonyabb a népszerűsége. Utóbbiak a francia gazdaság veszteseinek tekinthetőek a szerző szerint.

Pascal a következőkre azonban felhívja az amerikai Macron-rajongók figyelmét: „Macron pragmatikus centrista politikája nem más, mint egy egyszerű osztályérdekeken alapuló politika”.

Ez azonban nem tartogat semmiféle meglepetést. A politikai mindig is a csoportok érdekeinek érvényesítéséről szólt. A demokratikus politika ennek a talán a legkevésbé kártékony módja. Ezzel azonban a macroni politika egy újfajta törésvonalat képez a gazdagok és szegényebbek között, a korábbi bal-jobb törés helyett – érvel a szerző. Ezáltal a Macron ellenzéke, bármilyen lesz is, következetesen elit-ellenes lesz.

Macron berobbanása után a hagyományos francia pártok romokban hevernek – mutatja be a helyzetet a szerző. Ketten maradtak életben a szökőár után: Jean-Luc Mélenchon a szélsőbaloldalon és Marine Le Pen a szélsőjobbon. Közösen a maradék szuszt is kipréselik a tradicionális pártokból. A hagyományos bal-jobb oldali pártok eltűnése kapóra is jön Macronnak, aki ezáltal az utolsó alternatíva képében pózolhat a fenti két politikussal szemben.

„Tegyük Trumpot, Nigel Farage-et, Jeremy Corbynt, Jean-Luc Mélenchont és Marine Le Pent egy palackba, rázzuk meg jól, és a Macron által teremtett környezetben aki a végén kijön, garantáltan hatalomra kerül. Nem ma, nem holnap, de ha Macron sikerrel jár, a jövőben biztosan.”

Szemlézte: Berkes Rudolf