Ha szóba kerül a kommunizmus, gyakorta találkozni olyanokkal, akik nem igazán tudják értelmezni, mi is az. Michael Baumann, a Hillsdale College teológia- és kultúraprofesszora szerint a megfelelő magyarázat a rezsimet túlélő milliók szavai: letartóztatások, népirtás, gulág és halál. Ez a kommunizmus.
Ez a valóság Baumann szerint azonban gyakorta nem egyezik meg azzal a túlidealizált fantáziaképpel, amelyet nyugati értelmiségik alakítottak ki a rendszerről. Ezek szerint amíg komplett falvak ítéltettek éhhalálra a kommunista rendszerben, ők egy alternatív megvalósításon törték a fejeiket és úgy tettek, mintha Lenin, Sztálin és az őket soron követők konstruktív, kritikatűrő személyek lettek volna és nem tüntették volna el a süllyesztőbe az olyan rendszerkritikus értelmiségi kétkedőket, mint Alekszandr Szolzsenyicin.
A szerző szerint egyszer maga Lenin írta Makszim Gorkijnak, hogy az értelmiségiek az emberiség szemete. Semmiképpen nem az agya. A szocialista rendszer fennállásának éveiben ezért egy 20. századi boszorkányüldözés vette kezdetét, melynek során értelmiségieket deportáltak, telepítettek át vagy lőttek főbe a nagy Szovjetunió egy-egy ásónyomnyi, jelöletlen pontján. Helyzetüket semmivel nem lehet jobbnak nevezni a kulákokénál.
Baumann állítja, a kommunizmus nem becsüli az értelmiséget, hiszen az hosszú évek során sem volt képes felismerni, hogy ez a „gonosz", ahogyan ő nevezi, egy olyan métely az emberiség testében, amellyel nem szabad békét kötni. Nem felel meg a békés egymás mellett élés, nincs tolerancia, mert csak a kommunizmus nélkül lehet élet.
Az igazi kihívás Baumann szerint abban rejlik, hogy a nyugati társadalomban lassan-lassan kialakult egy furcsa függőség a félmegoldások iránt, és ezek a félmegoldások nem képesek arra, hogy megakadályozzák a kommunizmus feltámadását. A professzor szerint ez az ideológia kiirthatatlan. Újra és újra meg kell semmisíteni ahhoz, hogy ne legyen képes újabb hatalmi bázist kreálni magának és visszatérni.
És amikor már senki nem táplálná a tüzet, maguk a nyugati gondolkodók lehelnek új erőt a gondolatba, bebizonyítván, hogy egy idea nem hal meg csak azért, mert többször elbukott a történelem során. Lenin maga nyilatkoztatta ki, hogy a kommunista államnak diktatórikusnak kell lennie a túléléshez. Nem a rend, pláne nem a szabadság biztosítása volt itt a cél, sokkal inkább egy fenntartható háború, hiszen a világforradalomhoz háború kell.
A kommunizmus maga is csak háborúban létezhet: minden szabad ember a rendszer ellensége, és mint olyan, félig halott.
Ha már a félutas megoldásokról esik szó, Baumann kiemeli, hogy maga a kommunista állam is számtalan ilyennel operál. Rádöbbentek arra a tényre, hogy lehetetlen gazdasági rendszerük nem lesz képes fenntartani az országot, így engedélyeznek némi kapitalizmust a falaik mögött. Ahogyan ezt Kína példáján is megfigyelhetjük, a módszer működik, és még egy félig elnyomott kapitalizmus is jobban működik mint a kommunizmus.
A szerző szerint ezek a félmegoldások, bármelyik fél is alkalmazza őket, a szabad emberek legnagyobb ellenségei, hiszen a kommunizmus céljai határtalanok, és nem elégséges fél szívvel ellenállni neki. A professzor szerint elkeserítő az amerikaiak megalkuvása ebben a kérdésben. Úgy fogalmaz „olyan, mintha Ronald Reagan nem is létezett volna. A kommunizmus lopás (...) és mint ilyen Isten-ellenes. A kommunizmus a politikai etika ateizmusa, amely szükségszerűen zsarnokságba és nihilizmusba fullad.”
Baumann érvelése során kifejti a kommunizmus ateisztikus jellegét: a rendszer nem hódol be az igazságnak, inkább azt hódoltatja be magának, ezáltal megfosztva elszenvedőit a múlttól. Saját hőseiket, saját hangsúlyaikat, saját ideológiájukat alátámasztó és megerősítő tényadatokkal töltik fel a történelemkönyvek lapjait, hiszen aki irányítja a múltat, az irányítja a jelent. Nem fontos, mi az igazság. A professzor szerint az igazság felszabadít, így az igazság az alapvető kommunista érdekkel szembemenő dolog, amit az nem tolerálhat. A kommunista igazság feltárását tehát semmi nem gátolja jobban, mint azok a nyugati gondolkodók, akiknek a kibogozhatatlan teoriáik és ködösítéseik miatt minden tudományos munka reménytelen káosz.
Az értelmiség feladata, mi több, felelőssége, hogy megkongassa a vészharangot, hiszen ahol az emberek nem éheznek az igazságra, ott várhatóan másra fognak éhezni.
Szemlézte: Kiss Bíborka
