2017. október 26. 08:01 - Danube Institute

Hogyan zárkózott be a muszlim világ?

kabul.jpg

Hogy lehet, hogy több, egykor büszkén pluralista muszlim államban, ahol a nők miniszoknyát viseltek és közkedvelt időtöltésnek számított a strandolás, mára halálbüntetés jár istenkáromlásért és mindennaposak az erőszakos etnikai ellentétek? Ezt a kérdést járja körül Kim Ghattas, a Foreign Policy újságírónője egy nemrég megjelent könyv – Farahnaz Ispahani:„Purifying the Land of the Pure” – segítségével, mely Pakisztán útját mutatja be a pluralizmustól a homogenitás erőszakos megteremtéséig.

Amikor H.R. McMaster, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója meg akarta győzni Donald Trumpot arról, hogy Afganisztán helyzete nem reménytelen, egy bizonyára sokak számára ismert képet mutatott az elnöknek: egy képet három nőről, akik miniszoknyát viselnek Kabulban, 1975-ben. McMaster célja valószínűleg az lehetett, hogy elhitesse az elnökkel, Afganisztán a Talibán felemelkedése előtt nem volt a nyugati kultúra ellensége és az USA segítségével még menthető lehet a helyzet. A tanácsadó manővere bevált: Trump megnövelte az állomásozó csapatok számát.

Fontos azonban leszögezni – állítja Ghattas –, hogy ez a három nő nem tartozott az átlagos afgánok közé, valószínűleg a kabuli városi elit tagjai voltak, akik nem reprezentálják a teljes afgán társadalmat. Azonban az vitathatatlan, hogy a képen megjelenik egy nagyon fontos dolog, amit az afgánok – és több muszlim állam is – elhagyott, elfelejtett az évek során: a választás szabadsága.

Nem minden nő hordott miniszoknyát abban az időben, azonban megtehették volna – ideértve más tevékenységet, mint a strandolás, akadémiai pálya, vagy autóvezetés – anélkül, hogy bármilyen atrocitás éri őket.

A ’60-as és ’70-es években a muszlim világban virágzott az intellektuális viták jelensége is a marxisták, kapitalisták, szekularisták és iszlamisták között.

Az évtizedek alatt azonban ezek a viták és a választás szabadsága ezekben az államokban a minimálisra csökkent, lassan felszámolták a progresszív értékeket, valamint a hitbeli kérdések is nagyobb hangsúlyt kaptak. A pakisztáni bíróságok elé 1927 és 1985 között csupán 10 blaszfémia eset került, ez a szám 1985 és 2011 között 4000-re nőtt. Ami azonban a legaggasztóbb: blaszfémia elkövetésével – legyen az vélt, vagy valós – kivégzés vár az emberre.

iranrev.jpg

Irán a forradalom előtt

Ispahani a könyvében Pakisztán állam függetlenedésétől kezdi az elemzést, mikor is Muhammad Ali Jinnah, államalapító, aki magas is a síita kisebbséghez tartozott, a következőképpen képzelte el az országát: „szabad vagy, szabadon járhatsz templomba, szabadon járhatsz mecsetbe, vagy bárhová, ahol imádkozni szeretnél”. A szerző szerint azonban ez a vallási pluralizmus beteljesületlenül maradt.

Az évek során több kísérletet lehetett látni arra, hogy politikusok és teoretikusok újradefiniálják az iszlám vallást és létrehozzák az alapjait egy szekuláris, vallásilag és etnikailag is sokszínű Pakisztánnak, azonban ezek a próbálkozások sorra buktak el. A végső pont 1977-ben következett be, amikor Muhammad Zia-ul-Haq katonai diktátor puccsal átvette a hatalmat.

Ettől a ponttól kezdve Ispahani négy szakaszt állapít meg a kisebbségi jogok korlátozását és a növekvő intoleranciát tekintve: 1. az állam „iszlamizációja” a nem-iszlám kisebbségek kitelepítésével; 2. az iszlám identitás fontosságának felemelkedése, az oktatás „iszlamizálása”, az ettől eltérő művészeti alkotások és terek betiltása; 3. a törvények iszlamizációja és a sharia bevezetése; 4. a militarizmus és szervezett erőszak felemelkedése, ami majd’ minden esetben a kisebbségeket érintette.

1947-ben a pakisztáni lakosság 25 százalékát adták ki a síita és egyéb kisebbségek, azonban ez mára 3 százalékra csökkent. „Pluralizmus csak ott elképzelhető, ahol sokféle ember számára van hely” – állítja Ispahani. „Ott nem beszélhetünk pluralista és demokratikus államról, ahol az állam vezetői a saját vallásuk tisztaságának megkérdőjelezhetetlenségét hirdetik.”

Ghattas szerint a Donald Trumpnak mutatott kép egy igen jó emlékeztető arra, hogy mi az, amit ezek az országok – mint Afganisztán, Irak, Egyiptom és Pakisztán – elvesztettek, azonban nem nyújt választ arra, hogy ezt hogyan lehet visszaszerezni, mivel maga a kérdés is összetett. A terrorellenes akciókkal megdönthetőek az olyan radikális csoportok, mint a tálibok vagy a Daesh (Iszlám Állam), azonban ezek a sikerek nem fogják visszaállítani a pluralizmusba és toleranciába vetett társadalmi hitet, ez a helyi lakosság feladata lenne.

A szerző azonban úgy gondolja, hogy ezeket a próbálkozásokat elősegítheti a nosztalgia ereje: „Mikor az emberek Pakisztánban, Egyiptomban vagy Afganisztánban átlapozzák szüleik és nagyszüleik fotóalbumait, és azon töprengenek, hogy mi történhetett az országukkal, miniszoknyát és dekoltázst látnak – de valójában sokszínűségre és a választás szabadságára vágynak”.

Szemlézte: Csepregi Dávid

süti beállítások módosítása