Az elmúlt évtizedben hatalmas változások történtek az űrkutatás területén: az űr és annak felfedezése már nem csak az állami szféra kiváltsága. Nagyobb veszélyt vagy nagyobb lehetőségeket jelentenek az űrutazással kísérletezgető magáncégek? Monica Grady, a The Conversationist cikkírójának elemzése.

Az amerikai-szovjet űrverseny a Szputynik csipogásával kezdődött mintegy 60 éve, 1957. október 4-én, és egy űrbeli kézfogással fejeződött be tizennyolc évvel később. A kézfogás nem csak a kompetitív felfedezői attitűd végét, de egyúttal az együttműködés megkezdését is jelentette. „Most azonban mondhatjuk, hogy az űrverseny újrakezdődött” – írja Grady – „hiszen az űrkutató-magáncégek egymással, illetve az állami intézményekkel is versenyezni kezdtek”. A célok is változnak: a privát szektorhoz méltóan itt a fogyasztók kegyeiért folyik elsősorban a harc, nem valamilyen szimbolikus mérföldkő eléréséért.

Kik egyáltalán a posztmodern űrverseny főszereplői, és hogyan fogják megváltoztatni az űr felfedezésének és ezzel a hatalmi egyensúly alakulásának menetét?

Privát cégek mindig is jelen voltak az űr felfedezésének történetében, hagyományosan azonban a műhold-bizniszben utaztak; alacsony röppályára álló, ember nélküli eszközök gyártását végezték. Ezen tevékenységük közben viszont kitaposták az ösvényt olyan feltalálóknak és üzletembereknek, akik ennél – elvont és gyakorlati értelemben is – jóval messzebbre néztek.

A három, legelőrébb tartó szereplő, akik specifikusan a humán űrutazással foglalkoznak, az a SpaceX, a Blue Origin és a Virgin Galactic. Mindegyikre igaz, hogy igyekeznek lecsökkenteni az űrutazás költségeit – főként a hordozórakéták és az űrhajók újrahasznosításával. A másik közös pont karizmatikus személyiségű alapítóik privát szenvedélye az űrutazással kapcsolatban. Ez a három cég jó néhány fantasztikus projektet valósított már meg: a polihisztorként ismert Elon Musk alapította SpaceX kifejlesztette azt a Falcon 9-es hordozórakétát, ami a történelem első privát űrhajóját szállította a nemzetközi űrállomásra. A cég ma már ott tart, hogy rendszeres utánpótlás-szállítmányokat küld az ISS-re – egyelőre asztronauta nélkül. A SpaceX nem félős: hosszútávú stratégiái között szerepel egy 2018-as holdraszállás, illetve egy emberes misszió a Marsra 2023-ig.

Bár a Holdra-és Marsra szállás megvalósíthatósága erősen kérdéses, 2018 egyben az az év is, amikor az Amazon-alapító Jeff Bezos vállalata, a Blue Origin szintén embert küldene az űrbe. A Blue Origin céljai merőben eltérőek a Musk-féle sci-fi víziótól: ők az űrturistáskodást célozzák alacsonyabb Föld körüli pályákon. New Shepard elnevezésű hordozórakétájuk képes rá, hogy az űrből visszatérve lelassuljon és landoljon a Földön, így fel lehet használni újabb felszállóegységek űrbe juttatásához.

A Virgin Galactic (a cégnév a Virgin Atlantic hajóvállalatra rímel) szintén a kiképzetlen legénység élményrepülésére helyezné a hangsúlyt. A magáncégek terjeszkedése nyomán a fogyasztók lassan nem csak Phuketre vagy Seychelle-szigetekre tervezgethetik álomutazásaikat, hanem a „nagy ismeretlenbe” is. Tökéletesen látható, hogy a privát cégek megjelenése régi közgazdasági szabályt követve löketet adott az innovációnak, főleg a fenntarthatóbb és olcsóbb technológiák fejlesztésének, amelyek talán lehetővé teszik, hogy az eddigi szinte megfizethetetlenül drága űrprogramok elérhetőek legyenek szegényebb országok tudósai számára is. De mi a helyzet a veszélyekkel?

Az űrnek és az űr felfedezésének, minden kiaknázatlan területhez hasonlóan, mindig is létezett egy politikai dimenziója is. Ez előreláthatólag nagyot fog változni, főként mivel az említett cégek mind amerikai illetőségűek. „Ha a földszinten meg is nőtt a feszültség, az űrben a felek akkor is együttműködtek” – emlékeztet Grady. „Az űr egyfajta puffer-zóna a nemzetközi politikában, ami a felfedezések presztízsén felül is értékessé tette ezt a felek számára”. A magáncégek űrbe lépését Grady meglátása szerint nem mások, mint az ügyvédek fogják követni; tágabb értelemben véve az a jogrendszer, aminek reagálnia kell az új szereplők megjelenésére és a jogi-morális dilemmákra, melyet tevékenységük felvet.

A világűr – az Antarktiszhoz hasonlóan – úgynevezett res communis omnium usus státuszban van, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy semelyik ország sem nyilváníthatja azt területének részévé, nem állomásoztathat rajta katonai egységeket, nem hajthat rajta végre próbarobbantásokat; a terület felhasználása kizárólag tudományos célokból történhet. A világűr jogállását szabályozó Outer Space Treaty (Világűr Szerződés) rendelkezik az országok által okozott károkról és vészhelyzetekről, és bár a legtöbb nemzetközi szerződéshez hasonlóan igazából nincs kényszerítő ereje – mert nincs egy „űrrendőrség”, ahogyan Grady fogalmaz, hogy kikényszerítse a szerződésben foglaltakat – még soha nem fordult elő, hogy bárki megszegte volna azt.

A magáncégek térnyerésének veszélyét elsősorban a gazdasági verseny természetéből vezeti le a szerző. A verseny megjelenésével a vállalatok hajlamosabbak a profitmaximalizálás piaci szentségének érdekében „rugalmasan” kezelni bizonyos, vissza nem térülő befektetéseket – mint például a drága biztonsági technológia folyamatos fejlesztését.

Hasonló kételyek merültek fel egyébként az atomreaktorok magáncégek általi üzemeltetésével kapcsolatban is, főleg a fukushimai reaktorolvadás után. A profit érdekében megcsorbított felkészültség egy olyan, kicsit sem megbocsájtó környezetben, mint a világűr, katasztrofális végeredményekkel járhat. Grady szerint ez hosszútávon arra fogja kényszeríteni a törvényhozást, hogy a cégeket a korlátolt felelősségű státuszból átemelje egy új kategóriába, hogy számon kérhetőbbé tegye őket.

A jelenlegi rendelkezések értelmében egy magáncég által az űrben okozott kárt annak az országnak kell állnia, ahova a cég be van jegyezve, Grady meglátása szerint ez a gyakorlat a magáncégek növekvő szerepvállalásával – és az emberes missziók megkezdésével – hamar fenntarthatatlanná fog válni.

Szemlézte: Szegőfi Ákos