A közelmúltbeli választások egyre inkább azt mutatják, hogy a hosszú ideje bebetonozódott politikai struktúrák megkérdőjeleződni látszanak, és a fennálló rendszeren kívülről érkező jelöltek győzedelmeskednek. A jelenség megfigyelhető az Atlanti-óceán mindkét partján egyaránt. Russell Ronald Reno, a First Things nevű konzervatív lap szerkesztőjének cikke szerint a hagyományos jobb- és baloldal erodálódásának lehetünk tanúi napjainkban.

A francia választások remekül illusztrálják a nyugati világban végbemenő politikai változásokat. Legyen szó akár a francia szocialistákról, akár a brit Munkáspártról, Európában egyre inkább megfigyelhető a munkásokat támogató balközép pártok hanyatlása, ezt mutatták meg a közelmúltbeli holland választások is.

A jelenség oka pedig egyszerű: napjaink főbb politikai kérdései egyre inkább a nacionalizmus kontra globalizmus vitáról szólnak. Marine Le Pen veresége is ebbe a logikába illeszthető be, a francia választások kimenetele jól mutatja ennek politikai jelentőségét, hogy a francia választók egy hosszú ideig ignorált, marginális szerepet betöltő nacionalista párt jelöltje, illetve egy magát őszinte technokrataként feltüntető „politikai kaméleon” között választhattak. Macron azt állítja, képes lesz megerősíteni Franciaországot, és sikeressé tenni a nemzetközi rendszerben. Vagy legalábbis eleget tesz azért, hogy életben tartsa az „egy-világ álmot”.

Az Egyesült Államokban is felfedezhetőek a sarkalatos politikai változások tünetei. Bár Donald Trump hiányosságai meglehetősen rendkívülinek számítottak, mégis sikerült legyőznie Hillary Clintont, ez pedig azért történt, mert a politikai jobb- és baloldal egyaránt hanyatlóban van. Ez a dekadencia azonban nem sikertelen szakpolitikák eredménye, sokkal inkább a képzelet csődjéből eredeztethető. Richard Weaver amerikai filozófus szerint minden olyan ember, aki egy kultúrának része, három szinten képes tudatos reflexióra: a dolgokról alkotott sajátos elképzéseivel, az általános hitével vagy meggyőződésével, illetve a világról alkotott metafizikai álmával.

A második világháború óta az Egyesült Államokban a Nyugat metafizikai álma a lebontásról szól. Az amerikai konzervatívok a gazdasági liberalizációt, a liberálisok a kulturális liberalizációt támogatták. A reaganizmus lebontott egy túlszabályozott, az állam által dominált gazdaságot. Le kellett bontani a központilag támogatott faji megkülönböztetés rendszerét. A hagyományos férfi-női szerepek szigorú meghatározottsága is megdőlt, és a szexuális erkölcsök is gyengültek, talán kevésbé indokoltan.

A dekonszolidáció lendülete pedig tovább hajtotta a dolgokat előre. Mindez a hidegháború hátterében ment végbe, amely az egészet hazafias konszolidációval ellensúlyozta. Össze kellett fogni a szovjet imperializmus nyomása ellen. A berlini fal leomlása újabb liberalizációs hullámot hozott, hiszen ezt követően a világ metafizikai álma a még nagyobb nyitottság és átjárhatóság lett. A történelem vége közelgett.

A „globalizmus” kifejezése írja le legjobban az 1989 utáni időszakról szóló metafizikai álmot, ám ahogyan a legtöbb álom, ez is impresszionista. Körvonalai mégis jól ismertek. A tőke, a termékek és a munkaerő szabad áramlása általános jólétet hoznak, a tudományos és pragmatikus közmegegyezés pedig a régi ideológiai vitákat a háttérbe szorítja, és lehetővé teszi a konszenzusra épülő problémamegoldást. A felemelkedő emberi jogi rezsimek garantálják az emberi méltóságot, tehát egy igazságosabb, tevékenyebb és békésebb irányba halad a világ, míg a vallásos meggyőződés, a régi tradíciók és a nemzeti lojalitás korlátozó erői egyre halványulnak.

Ma a globalizmus egyesíti a jobb- és baloldali szerveződéseket, ez magyarázza azt is, hogy Trump kétpárti ellenállást váltott ki a kampánya alatt, ahogyan még most is. Ugyanez igaz több, közelmúltbeli európai választásra. A politikai elit sokat vitatkozik, de a nyitott és átjárható világ metafizikai álmát támogatják. A baloldal a multikulturalizmus iránya felé hajlik, ahol a politikai korrektség a befogadás kötelező ideológiájaként működik. A jobboldal inkább a szabadpiacok felé billen, egészen odáig, hogy az állampolgárság járadékszerzésként is leírható. De az alapgondolat ugyanaz – kétség esetén nyiss a világara.

Az álom, ami a Nyugatot hosszú évtizedekig dominálta, azonban egyre inkább megkérdőjeleződik.

Napjainkban egy teljesen más metafizikai álom emelkedik fel a globalizmussal szemben. Ez a lojalitást díjazza, és szeretne újra valami szilárd és megfogható közé szerveződni. Trump politikai sikere éppen ennek köszönhető: felismerte ezt az igényt, élénk retorikai szólamokkal táplálta ezt a keresletet. Felépíteni egy falat meglehetősen bolond politikai javaslat, ugyanakkor rendkívül erős szimbólum a nemzet újbóli megszilárdításához. Az ilyen típusú nacionalista toposzok pedig megfogják a szavazókat, akik azt érzik, a nemzeti egység közösségi és gazdasági alapjai felbomlani látszanak. Ez meglehetősen érthető aggodalom, a társadalomban tisztán látható a középosztály hanyatlása és a szolidaritás elvesztése is.

A nacionalizmus veszélyes lehet, és Franciaország vélhetően a biztonságosabb utat választotta. Ugyanakkor számos fenyegetéssel kell szembenézni és fontos jól felismerni, melyek a leginkább égetőek. Az Egyesült Államokban a legfőbb veszély a társadalom szétesése, ezáltal sokan válhatnak sebezhetővé. Ezt tetézik olyan folyamatok, mint a társadalmi szerződések gyors és jórészt ellenőrizetlen újraalakítása, melynek oka a gazdasági liberalizációban keresendő. Mindez pedig globális léptékben politikailag mérgező lehet: egyre inkább elveszni látszanak a demokratikus önirányítás társadalmi és gazdasági feltételei.

Éppen ezért a konzervatívok számára 2017-ben az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy fennmaradhasson a demokratikus önkormányzás, mivel ez jelenti a politikai szabadság alapját, emellett fontos még a szolidaritás megújítása is. A szabadságra a legnagyobb veszélyt a társadalmak dezintegrációja jelenti, ezért mozdulnak el a választók zavarodottan és próbaképpen a nacionalizmus felé.

Szemlézte: Szalai Réka