A jobboldali populizmus veszélyeiről manapság egyre többet hallani, ám van a populista irányzatoknak egy csendesebb, de annál veszélyesebb formája – a centrista populizmus, amely Olaszországban és Németországban is sikerrel hódított teret. A kiszámíthatóság, a tapasztalat és a hozzáértés teljes hiánya azonban nem sok jóval kecsegtet hatalomra kerülésük esetén – írja Wolfgang Münchau a Financial Times hasábjain.
Ha a populizmusról és populistákról beszélünk, általában a nacionalistákat, az euroszkeptikusokat és a xenofóbokat emlegetjük, de mégis kihagyunk egy lényeges elemet: az effajta politika nem feltétlenül köthető szélsőséges ideológiákhoz. Gondoljunk akár Berlusconi, és Renzi Olaszországára, akár Gerhard Schröder Németországára, Münchau szerint a populizmus – ha időlegesen tud is sikereket elérni – alapvetően számos okból kifolyólag bukásra van ítélve.
Vegyük rögtön Silvio Berlusconi politikáját. Miközben a szélsőjobboldali populisták veszélyei egyértelműek, a volt olasz miniszterelnök esetében ez közel sem olyan nyilvánvaló. A milliárdos olasz üzletember a '90–es években lépett be a politikába, ám a Münchau szerint faragatlan és durva nyelvezetével, dilettáns gazdaságpolitikájával együtt tragikus gazdasági örökséget hagyott hátra, mely egész Európára hatással volt. Ráadásul, a gazdaság növekedése vérszegény maradt, az államadósság az egekbe szökött, miközben a bankrendszer is botladozott. Ilyen mutatókkal pedig egy ország aligha maradhat hosszú távon az eurozónában – figyelmeztet a szerző.
Münchau szerint ugyanakkor a Berlusconi–hatás egyáltalán nem múlt el, sőt, „a centrista populisták egyik jellegzetessége épp az, ahogyan terjednek”. Közéjük tartozott például a decemberben lemondott olasz miniszterelnök, Matteo Renzi, aki ugyan Berlusconival ellentétes politikai platformon állt, de hozzá hasonlóan populista volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Renzi szemei előtt egy német típusú nagykoalíció lebegett a két legerősebb párt között – így nem mással, mint Silvio Berlusconival kötött volna szövetséget.
A két populista között pedig Olaszország alternatívája egy harmadik populista szerveződés, az újonnan felemelkedett 5 Csillag Mozgalom lehet. Amennyiben a szerveződés győzedelmeskedne a választásokon, úgy Olaszország miniszterelnöke a jelenleg 30 éves Luigi Di Maio lehetne. Az olasz politikusok idősebb generációja persze – ahogy Münchau fogalmaz – jellemzően képes hosszútávú stratégiákban gondolkodni a gyors politikai haszonszerzés helyett, ám az ő kihalásukkal megnyílik az út a szinte teljesen populista fiatalabb generáció előtt, így az 5 Csillag Mozgalom előtt is.
Az olaszokon kívül a centrista populizmus máshol is felütötte a fejét – még Németországban is. Bizonyos mértékben populistának nevezhetjük például Gerhard Schröder volt szociáldemokrata kancellárt; ez látszott az egyébként igen népszerű kampányolási stílusából és politikai irányelveiből is. Úgy tartják, munkaerőpiaci reformjai alapozták meg Németország későbbi gazdasági megerősödését, ám kiszámíthatatlan természetük olyan instabilitást okozott az eurozónában, ami hosszú távon romba döntötte volna azt – véli Münchau.
Így hiába különbözik teljesen Schröder és Berlusconi ideológiailag, a centrista populizmus összeköti a két politikust. És éppen ez okozta a bukásukat – „egyikük az eurozóna ellenében erősítette meg saját országát, amíg a másik kihasználta azt a puszta tényt, hogy országa túl nagy a teljes gazdasági bukáshoz”. A szerző szerint bár „mindkét stílus népszerű volt egy ideig, ám egyszerűen egyik sem fenntartható.”
Ezen rendszerek fenntarthatatlanságából pedig egy sokkal nagyobb veszély következik: elkerülhetetlen bukásuk előhívhatja az igazi szélsőségeseket, akik tragikus következményeket okoznának az Európai Unió jövőjére nézve. Összességében tehát kijelenthető, hogy a szabad gazdasági rend hívei számára a centrista populizmus semmivel sem lehet elfogadhatóbb nézet a szélsőjobboldali populizmusnál.
Szemlézte: Illés Gergő
