Az iszlám terrorizmussal kapcsolatos napjainkban kialakult félelmek sokban hasonlíthatók a 20. századi anarchista válsághoz. Az Egyesült Államokba történő bevándorlás faji, etnikai és politikai alapú korlátozásának régre visszanyúló tradíciói vannak, így Donald J. Trump republikánus elnökjelölt muszlim bevándorlást korlátozó elképzelései nem állnak távol az amerikai politikai gondolkodástól, írja Katrina Gulliver. A The American Conservative honlapján megjelent írásában sorra veszi az anarchizmus amerikai történetét.

A 19. század és a 20. század fordulópontján működő anarchista csoportok tevékenysége, illetve az Iszlám Állam által napjainkban okozott fenyegetések között számos párhuzam található. Az anarchista terrorizmus idején minden héten hallani lehetett egy politikailag instabil régióból származó bevándorló által elkövetett merényletről, és néhány meghatározó közszereplő az ezekből a térségekből való bevándorlás betiltását követelte. Ahogy az IS-nek, úgy ezeknek a csoportoknak sem volt olyan politikai céljuk, amely alapját képezhette volna egy tárgyalásnak. Gulliver szerint ez teszi a decentralizált terrorcsoportokat különösen veszélyessé: nincsen követelésük, amelyről egyeztetéseket lehetne folytatni.

Az első jelentős amerikai merénylet a Chicagóban 1886-ban elkövetett, 11 halálos áldozatot követelő Haymarket-robbantás volt. Tizenöt évvel később William McKinley elnököt egy anarchista lőtte le, majd ezt követően európai országokban is számos sikeres merénylet történt állami vezetők ellen. Azonban a nagy sajtófigyelmet kapó támadások mellett voltak kisebbek is, amelyekért az anarchisták vállalták a felelősséget, s amelyekről az európai sajtóban szintén hetente lehetett olvasni.

A cikk szerint az anarchizmus egy olyan, mindenki számára nyitott ideológia volt, amelyben számos amerikai radikális diák is hitt, „felmagasztalván a proletárforradalmat, mielőtt fehérgalléros állást találtak volna”.

A baloldali munkáscsoportok némelyikére ugyancsak jellemző volt a szélsőséges elemek megléte, mint a sztrájkok utcai zavargásokba fordítása és robbantásos merényletek elkövetése. Az elemzés szerint ugyanakkor a köztudatban a szocializmus, a bolsevizmus és az anarchizmus folytonosságként éltek; és azok közül, akiket nem hálózott be a radikális baloldal különböző „frakciókra” tagolt világa, keveseket érdekeltek a nyelvtani eltérések, különbözőségek. A baloldali erőszakot, még akkor is, ha amerikaiak követték el, „a káros külföldi befolyásnak” tulajdonították.

Az első világháború és az orosz forradalom különösen bátorítólag hatottak a különböző szélsőségesekre. 1916 júliusában valószínűleg az az Alexander Berkman követett el robbantásos merényletet San Franciscóban, aki Oroszországból vándorolt be az USA-ba, és a The Blast anarchista folyóirat tulajdonosa volt. 1917-ben egy rendőrségen robbant bomba, mely tíz halálos áldozatot követelt. Az eset érdekessége, hogy nem az épület volt az eredeti célpont: a polgárok megtalálták a pokolgépet és azt a rendőrségre küldték.

1918 júniusában a Képviselőház megszavazta az „idegen anarchisták kitoloncolásáról” szóló törvényt, amely felhatalmazta az állami szerveket a külföldi állampolgárok azonnali kitoloncolására, amennyiben anarchista politikai tevékenységgel hozhatók kapcsolatban. A szerző kiemeli, hogy ez a jogszabály lehetővé tette a bevándorlásügyi hivatal számára, hogy az eddig fokozottabb védelmet élvező külföldieket is kiutasíthassák az Államokból. „Egy háborúban álló országban a jogalkotó hajlamos arra, hogy kitoloncolja a német szimpatizánsokat” − az anarchista jelzőt könnyen ráhúzva bárkire, aki „felforgató” tevékenységet végez.

A szigorú törvényekre válaszul egy évvel később 36 levélbombát küldtek vezető amerikai tisztségviselőkhöz, amely időszak később a „vörös veszedelem” néven vonult be a történelembe. Habár politikai agitátorok százait utasították ki az országból, főként a Szovjetunióba, az anarchisták által elkövetett merényletek száma tovább nőtt, írja a szerző. 1920 szeptemberében a Wall Street-i robbantás 38 áldozatot követelt. A húszas években az amerikai külképviseletekre is küldtek bombákat, valamint ezekhez az évekhez kapcsolható Nicola Sacco és Bartolomeo Vanzetti tevékenysége is. Gulliver az írja, hogy a tipikus anarchisták politikai radikálisok voltak, mintsem robbantási szakértők, ezért sokszor csupán a merénylő halt meg egy-egy támadás alkalmával.

A külföldi szélsőségesek jelentette fenyegetés további jogszabályok meghozatalát igényelte, így egy 1921-es törvény azokból az országokból történő bevándorlást, amelynek lakosai 1910 óta az Egyesült Államokban éltek, lakosságszámarányhoz kötötte. A következő években a Kelet-Európából és a Földközi-térségből érkező bevándorlók miatt szigorítottak a korábbi szabályozáson. Az írás kiemeli, hogy ennek eredményeként az arab és ázsiai országokból érkezőket nem engedték be, valamint az olasz bevándorlók száma 90 százalékkal csökkent.

„Az anarchizmusnak befellegzett”. A cikk szerint az utolsó merényletet az USA-ban Giuseppe Zangara követte el 1933-ban, amikor Roosevelt elnök helyett Anton Cermak chicagói főpolgármestert lőtte le. A szerző azonban hozzáteszi, az anarchizmust, mint politikai mozgalmat nem a bevándorlással kapcsolatos törvények szüntették meg, hanem a világpolitikai változások. Ma a „vörös fenyegetésre” a legtöbben úgy gondolnak, mint egy antikommunista hisztériára, s a húszas évek „rasszista bevándorlási korlátozásait” próbálják elfelejteni. Az anarchista fenyegetés valóságát elfelejtették.

A szerző szerint a most zajló elnökjelölti vitákban nem meglepő, hogy a bevándorlás nagy hangsúlyt kap, hiszen akár csak az első világégés idején, ma az amerikai lakosságnak 15 százaléka külföldön született (a húszas évek szigorú szabályai eredményeként ez az arány 1970 körül négy százalék volt).

Az iszlám terrorizmussal kapcsolatos napjainkban kialakult félelmek sokban hasonlíthatók az anarchista válsághoz. Donald Trump javaslatai, miszerint korlátozni kell a muszlim bevándorlást, nem „amerikaiatlanok”. Gulliver úgy látja, hogy az Amerikába történő bevándorlás faji, etnikai és politikai alapú korlátozásának régre visszanyúló tradíciói vannak.

Szemlézte: Árpási Botond