Az a tradicionális, romantikus nacionalista hagyományokban gyökerező európai és latin-amerikai politikai gondolkodásmód, miszerint az állam központjában álló politika a mindennapi élet alakítója a civil társadalommal együtt, az elmúlt időszakban tartott népszavazásokon ellentétbe került a valósággal az alacsony részvétel és az általános választópolgári közömbösség megnyilvánulásaként, írja George Friedman a Geopolitical Futures számára írt cikkében.
Október első hétvégéjén a kormányerőkkel 1965 óta fegyveres konfliktusban álló FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői, Fuerzas Armadas Recolucionarias de Colombia) és a kolumbiai kormány közötti békemegállapodásról tartottak népszavazást Kolumbiában. A referendumon a válaszadók 50,2 százaléka szavazott nemmel, azonban a szavazásra jogosultak alig negyven százaléka járult az urnákhoz. Magyarországon a migránskvótáról szóló népszavazáson a résztvevők 98 százaléka támogatta a kormány álláspontját, ugyanakkor Friedman kiemeli, hogy a lakosság alig egyharmada vett részt a népszavazáson. Nagy-Britanniában az Unióból való kilépésről szóló népszavazáson a 72 százalékos részvételi arány mellett a voksolók 52 százaléka szavazott az EU-ból való kilépésre.
A cikk szerint a népszavazás intézménye rendkívül elterjedt az európai országokban és más régiókban, amely révén engedik, hogy az emberek hozzák meg a végső döntést. Ezzel szemben teljesen más a helyzet az Egyesült Államok szövetségi rendszerében, írja a szerző, ahol az alkotmányban szándékosan nem rögzítették a közvetlen demokráciának ezt az eszközét. Friedman ezt azzal magyarázza, hogy a kormányzásról alkotott amerikai felfogás alapvetően különbözik az európaitól és dél-amerikaitól. Látván a fontos kérdések népszavazás általi eldöntésének növekvő számát, ennek az intézmények a természetét, erősségeit és gyengeségeit alapvető fontosságúnak tartja megérteni a szerző, aki úgy fogalmaz: „ezek a népszavazások új irányt szabhatnak a történelemnek”.
A kolumbiai szavazáson a választásra jogosultak egyötöde ellenezte a megállapodást. Magyarországon az ellenzéki erők a a népszavazástól való távolmaradásra hívták fel a választókat, így az érvényesen szavazók legnagyobb többsége a kormány álláspontját támogatta. Azonban az elemzés arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar szabályozás értelmében az érvényességi küszöb miatt a távolmaradók és az igennel voksolók „nyertek”. Az Egyesült Királyság estében a választásra jogosultak 37 százalékénak a szavazata elegendő volt ahhoz, hogy kivezessék Nagy-Britanniát az Európai Unióból.
A népszavazás alapelgondolása az, hogy a létfontosságú kérdésekben a népet illeti a végső döntés meghozatala. Elméleti síkon ily módon valósul meg a tökéletes demokrácia. A cikk szerint a (törvényhozási) képviselők a „rutin”, a mindennapos döntések meghozatalára képesek; azonban az emberek maguk döntenek olyan nagy horderejű kérdésekben, mint a polgárháború, a migrációval kapcsolatos nemzeti politika, avagy egy integrációban való részvétel.
A szerző a fentiekkel kapcsolatban három problémát fogalmaz meg. Az első az a romantikus hagyományra építő elgondolás, hogy a társadalom egységes entitást alkot, „azonban semmi sem állhatna messzebb az igazságtól”, hiszen az emberek sokszor mélyen megosztottak. A Friedman által felvetett második probléma az, mely a bemutatott példák alapján is látható, hogy milyen kevesen járultak a szavazás napján az urnákhoz, tehát az „emberek közömbösek” egy-egy, elméletben igen fontos kérdés kapcsán. A harmadik gondot az jelenti, hogy a szavazásra bocsátott kérdések önmagukban egy nagyon összetett társadalmi problémára keresnek megoldást, s azokat túlzottan leegyszerűsítik. Az adott lakosság egy része egyik válaszlehetőséget sem találja az ő véleményével megegyezőnek, míg vannak olyanok, akik nem képesek felmérni sem szavazatuk súlyát, sem a belőlük származó következményeket (legtöbbször azért, mert nincs idejük tájékozódni az adott kérdéssel kapcsolatban).
A népszavazás önmagában azt feltételezi, hogy a politikai közösség ugyanannyira fontosnak tart egy társadalmi problémát, mint a politikusok, újságírók stb. „Gyakran azok a kérdések, amelyek a referendumot alakítok számára nagy jelentőséggel bírnak, a szavazók szemében közömbösek”, így sokan otthon maradnak a voksolás napján. Friedman szerint az alapvető elgondolás, miszerint a nemzet mobilizálható egy rendkívüli fontosságú kérdés eldöntésére, alapjaiban véve téves.
A kontinentális felfogással szemben az amerikai alapító atyák teljesen eltérő elképzelést alakítottak ki a kormányzattal kapcsolatban. Szemléletmódjuk szerint a kormány nem a társadalom középpontja, hanem inkább „a szükséges rossz”, ahogy a szerző fogalmaz, amelynek a civil társadalom határain kell maradnia. Az alapítók nem bíztak a politikusokban, ugyanakkor a (politikai) közösségben sem, hiszen annak tagjai éppúgy korruptak, elutasítóak lehetnek, és „semmi varázslatos nincsen bennük”.
Az amerikai modellben kialakított kormányzati struktúra republikánus, mintsem demokrata, hiszen az emberek csupán azért szavaznak, hogy képviseljék őket, valamint az elnököt is közvetett módon, elektori rendszerben választják meg. A választókat távol akarták tartani a kormány ellenőrzésétől, abból a feltevésből kiindulva, hogy elfoglaltak a magánéletükben. Azonban a kétkamarás törvényhozás, a legfelsőbb bíróság és az elnök közti hatalommegosztás az állam társadalom feletti hatalmát hivatott csökkenteni.
Friedman a két rendszer közti különbséget abban véli felfedezni, hogy az amerikai kormányzati szisztéma rendkívüli komplexitása folytán nehézzé teszi a nagyra törők életét. Ezzel szemben az öreg kontinensen és Latin-Amerikában a parlament, a miniszterelnök és esetenként a népszavazás hármasa adják a politikai rendszer eleganciáját.
A szerző szerint mindkét rendszer képviselői meghökkennének a másik különbözőségein, azonban hozzáteszi, hogy az amerikai szövetségi modellből hiányzó népszavazás intézménye a „képviselők számára a felelősség elkerülésének, nem a nép felhatalmazásának eszköze”.
Szemlézte: Árpási Botond
