A politikai és társadalmi jelenségek egyetlen történetté vagy narratívává való leegyszerűsítésének veszélyeiről értekezik új cikkében David Brooks, a New York Times konzervatív publicistája. A szerző szerint az amerikai politika mindig is eléggé ki volt téve az efféle gondolati csapdáknak, viszont ez az utóbbi időben mind az elnökválasztási küzdelem, mind például a rendőri brutalitások kezelése kapcsán egyre inkább erősödik is.

Az egy történetbe rendezett narratívák veszélyeit Brooks szerint a legtalálóbban Chimamanda Ngozi Adichie nigériai író foglalta össze 2009-es TED-előadásában. Ebben arról van szó, hogy milyen káros következményei lehetnek annak, ha az afrikaiakról szinte kizárólag mint „sajnálnivaló szegény, éhező áldozatokra” gondolunk. Miközben Afrika és az afrikai emberek valójában sokrétegű történeteket és bonyolult viszonyokat hordoznak magukban.

Az efféle egynarratívás egyszerűsítések ékes példái Brook szerint az olyan elnökjelöltek által kínált megoldások, mint Bernie Sanders vagy Donald Trump. Ők szerinte minden történetből „idegen megszállós” sztorit képeznek. Arról van szó, hogy az ő történeteikben minden probléma a korrupt vagy elnyomó csoport hibáztatásával indul.

Ha Amerikát a bérek stagnálása hátráltatja, az ő értelmezésükben a „határon besurranó bűnöző mexikóiak” vagy a „gonosz” bankok miatt van. Brooks szerint ezek az (általa károsnak tartott) értelmezések ráadásul indentitásképző tényezőkké is váltak.

Ez, az egyetemi politikai korrektség körüli ügyekben sokat használt fogalom azt jelenti, hogy az „erényes csoportokhoz” való tartozáshoz az elfogadott narratívát is magáénak kell tennie a csoporthoz tartozni akarónak. Az ettől való eltérés pedig nem az igazság kérdése, hanem a szövetségesség, bajtársiasság kérdése lesz. Aki nem fogadja el a narratívát, az az elnyomók oldalára kerül. Ez történt Bill Clintonnal is, aki nem a „hivatalos progresszív” sztorit használta néhány hete a bűnözéssel kapcsolatban – emlékeztet Brooks.

Hillary Clinton ugyan eredetileg nem egy „egytörténetes” személyiség. De a jelöltségért folytatott küzdelemben apránként − miközben a politikai küzdelmet ő dominálja − mindenben átveszi a diskurzuson uralkodó Sanders magyarázatait. Nemrégiben már a 15 dolláros óránkénti minimálbér támogatásához is közel került – mutat rá Brooks.

A szerző szerint ugyan igaz az a történet, hogy a rekordmértékű profitot realizáló vállalatok lenyomják a képzetlen munkaerő bérét − az is igaz és hatalmas mennyiségű kutatással alátámasztott állítás viszont, hogy a túl magas minimálbér a képzetlenebbek munkahelyeit veszélyezteti. Olyan tanulmány is van, amely szerint a szövetségi minimálbér 2006 és 2009 közötti emelései az érettségi nélküli fiatalok körében majd hat százalékkal csökkentették a foglalkoztatottságot. Brooks szerint a narratívák között egyensúlyozni kell. Igaz ez a minimálbérre is, amelynek emelése egyes területeken talán ésszerű, máshol viszont borzalmas következményei lehetnek.

(A szerző itt jó eséllyel Daniel Patrick Moynihan ellentmondásos klasszikusára, az 1965-ös The Negro Family: A Case for National Actionre és a kiadás ötvenedik évfordulóján Ta-Nehisi Coates által publikált monumentális cikkre, a The Black Family in the Age of Mass Incarceration-re utal.)

A szerző másik fontos példája az egyszerű narratívák által okozott szűklátókörűség bemutatására a büntetőjogi rendszer és az azt körülvevő, büntetőeszközök és bőrszín alapján történő diszkriminációra vonatkozó viták vonalassága. David Brooks szerint igaz történetnek tekinthetjük azt, hogy a büntetőjogi rendszer Amerikában a rabszolgaság és a rasszizmus valóságában született meg. Máig van benne brutalitás, sőt gyakran faji alapon szerveződő brutalitás is. Igaz, hogy túlzott és tömeges börtönbüntetéseket szült ez a rendszer, amelynek következményei a tönkretett családok, egyének és városrészek.

Brooks ugyanakkor kutatásokra hivatkozva igaz narratívának tartja azt is, hogy a börtönbüntetés hatékony eszköz a bűnözés csökkentésében – bár a hatás mértékén a tudósok élénken vitatkoznak. A 2005-ben börtönből szabadultak ellen előéletükben átlagosan ötször emeltek vádat és tízszer tartóztatták le őket. Emellett a publicista szerint az is igaznak tekinthető, hogy a kevésbé agresszív rendőrség több bűnözést hoz magával – illetve a kutatási eredmények ebben is ellentmondásosak. Mindeközben, miközben a rendszer egészében élnek a faji egyenlőtlenségek, vannak olyan elemei a létező intézményeknek, amelyek nem vagy nem annyira egyenlőtlenek – emlékeztet a szerző, aki szerint ráadásul arra is van bizonyíték, hogy a mérsékelt kétpárti kezdeményezések azok, amelyek sikeresek lehetnek a faji egyenlőtlenség problémáinak kezelésében.

A tanulság Brooks szerint az, hogy minden szakpolitikában megvannak az „erényekből fakadó hibák” – ahogyan ez az életre általában is igaz. Az átváltásoktól és a tragikus helyzetektől nem lehet megmenekülni. Az egyetlen út, ha olyan embereket választunk, akik képesek ellentétes történetekről párhuzamosan gondolkodni és elutasítjuk azokat, akik erre nem képesek.

Zulik Ákos