Danube Institute Blog

Mi Obama külpolitikájának a végeredménye?

2016. április 19. - Danube Institute

obamaa.jpg

Az Obama-adminisztráció sosem volt biztos abban, mit akar cselekedni, és nem artikulálta egy tiszta, koherens keretét annak sem, mik pontosan az Egyesült Államok vitális érdekei. Obama elnöksége hamarosan lejár. Sok kérdés merül fel azzal kapcsolatban, miként fogják munkáját utólagosan megítélni és hogyan értékelik összességében a külpolitikához való hozzáállását. Vajon a realista irányzatot követte-e vagy sem? Mik voltak a leginkább érzékelhető hibák és azok milyen okból fakadtak? Ezt járta körbe a Foreign Affairs elemzésében Stephen M. Walt, aki a Harvard Egyetem tanáraként a realista irányzat követőjének tartja magát.

Walt Obama elnök sikereinek felmutatásával indít és leszögezi, hogy a jövő történészei nagyra fogják értékelni munkásságát. Egyrészt belpolitikai eredményei miatt – gondolva itt az egészségügyi reformra, a melegházasság legalizálására vagy arra, miként húzta vissza az országot a válság küszöbéről –, másrészt azért, mert első fekete elnökként méltósággal és alázattal töltötte be posztját, viszonylag botránymentesen. A külföldi eredményeit számba véve pedig stabilizálta az USA-Kína kapcsolatot, megegyezett a nukleáris fegyverek ügyében Iránnal és helyrehozta a viszonyt Kubával is. Globálisan tekintve a nukleáris biztonság és klímaváltozás területén fontos eredményeket ért el, noha ezekben a szférákban további erőfeszítésekre van még szükség.

A szerző ugyanakkor felsorakoztatja a durva hibák lajstromát is, amik leginkább a közel-keleti régióval kapcsolatosak. Obama Afganisztán kérdése felett gyötrődött első hivatali éve alatt, majd végül további 60 ezer főt küldött a területre, hogy fellépjen a tálibok ellen. Most, 2016-ban még mindig harcok folynak és a tálibok több területet ellenőriznek, mint bármikor 2001 óta. Izrael és Palesztina tekintetében pedig a jó szándékú, békéltető erőfeszítések ellenére a zsidó állam tovább terjeszkedett, Gáza elnyomás alatt van, a Hamasz pedig egyre nagyobb erőre tesz szert.

Az elnök válasza az arab tavaszra szintén nem aratott nagy sikert: Egyiptomtól és Mubarak megbuktatásától kezdve Kadhafi kiiktatásán keresztül, ami a bukott államok sorába taszította Líbiát, egyenes az út az Iszlám Államig. Nem is beszélve Szíriától, ami romokban hever, kulcsfontosságú területeivel még mindig Aszad uralma alatt, noha Obama őt is megpróbálta megbuktatni, blokkolva a kezdeti ENSZ-erőfeszítéseket is a tűzszünet elérésére. Walt szerint összességében nézve a közel-keleti régió még rosszabb állapotban van annál, mielőtt Obama hivatalba lépett volna.

Az európai színtéren Oroszországgal kapcsolatban sem a jó irányba indult el Obama, amikor nyíltan a Janukovics-ellenes tüntetők mellé állt a Majdan idején, újabb válságot behozva a kontinens napirendjére.

Lehet, hogy más elnökök rosszabbul csinálták volna mindezt, viszont a probléma az, hogy az Obama-adminisztráció sosem volt biztos abban, mit akar cselekedni, és nem artikulálta egy tiszta, koherens keretét annak sem, mik pontosan az Egyesült Államok vitális érdekei. Ezt a hibát azonban elődjei is ugyanúgy elkövették. A konstans nyomás, amikor baj jelentkezett a világ egy távoli sarkából, gyakran felülírta az ésszerű ösztönöket – ami jól láthatóvá vált Líbia példáján.

Obama rendelkezik bizonyos intuíciókkal, amelyek összhangban vannak a realista eszmékkel: rájött, hogy az USA kapacitása nem korlátlan és katonai erővel nem lehet minden problémát megoldani. Emellett rendkívül biztonságos helynek ítéli meg az Egyesült Államokat és úgy gondolja, a nemzetépítés az alapköve a biztonságnak és a nemzetközi befolyásnak. Még egy fontos érv a realista beállítódás mellett: úgy gondolja, az USA-nak nincs szüksége ostoba háborúkra annak érdekében, hogy megőrizze hitelességét.

Walt azonban mégsem sorolja a realisták közé a távozó elnököt. A szerző négy főbb stratégiai alternatívát ismer el: realizmus, liberális intervencionalizmus, internacionalizmus és izolacionizmus. Obama az utolsót teljesen elutasítja és hisz abban, hogy a külpolitika az első háromból merít. Az Egyesült Államokat „kivételes” erőnek tartja, az amerikai vezetést pedig elengedhetetlennek. Elismeri, hogy a hatalom ereje limitált, de amennyiben vitális érdekei veszélyben forognak vagy pozitív kimenetel lehetséges, a beavatkozás politikája indokolttá válik. Azt azonban, hogy mik az átfogó elképzelései és mely területek tartoznak az USA érdekszférájába, sosem adta tudtára senkinek. 2009-ben, amikor átvette a Nobel-békedíjat, ezekkel a szavakkal élt: „Az USA segített a globális biztonság fenntartásában hat évtizeden át, polgárainak vérével és fegyvereinek erejével.” Az elnök talán kevésbé használta ki a katonai erőket, mint George W. Bush, de annál több helyen alkalmazta azokat.

Walt az Obama-politika legnagyobb hibájának az ambivalens hozzáállást tartja, mind a külpolitika, mind pedig a szövetségesekkel való kommunikáció terén. Kiemeli, hogy az elnök sosem állt kíméletlenül a realista perspektíva mellé, vagy próbálta magyarázni ezeket a nézeteket a polgároknak. Első kampánya alatt azt mondta: nem csak azt akarja, hogy vége legyen az iraki háborúnak, hanem hogy „vége legyen annak a gondolkodásmódnak, ami háborúba taszított minket”.

Egy jól beépült gondolkodásmód megváltoztatása azonban nem egyszerű: más stratégiára lett volna szükség, nem csak egy-két gyorsan feledésbe merülő beszédre. Ennek kiharcolása azonban rengeteg energiába került volna, különösen tapasztalatok nélkül és egy olyan ország esetén, amely épp egy gazdasági szakadék szélén áll.

Összefoglalva tehát Obama valójában nem folytatott realista külpolitikát, hiszen magáévá sem tette teljesen ezt a világnézetet. Egy valódi realista vezető hagyta volna Afganisztánt 2009-ben, visszafordította volna a „speciális” közel keleti kapcsolatokat, elutasította volna a további NATO-terjeszkedést és kivonta volna magát a szír vagy líbiai „rendszerváltásból”, visszatérve a jól ismert „offshore balancing” stratégiához.

Mészár Kata

süti beállítások módosítása