Annak ellenére, hogy Franciaországban léteznek politikai és társadalmi konzervatívok, ők magát a konzervatív jelzőt próbálják elkerülni. Ennek oka az ország köztársasági hagyományában keresendő. A demokrácia forradalmi hagyománya kényelmetlenné tette a konzervatív jelző használatát. Laetitia Strauch-Bonart a Standpointban írt a francia konzervatívok hagyományairól és ambivalens helyzetéről.
A korábban megbukott Nicolas Sarkozy tavaly decemberben sikeresen tért vissza jobbközép pártja, az UMP élére. Fél évvel később pedig a tagság széles körű támogatásával átnevezte a pártot Republikánusokra. Az ok természetesen az volt, hogy a választókkal elfeledtessék a 2012-es kudarcokat. Strauch-Bonart szerint hasonló taktikai átalakulás elképzelhetetlen lenne a brit konzervatív pártnál, amely 1830 óta létezik. A toryk ezalatt az idő alatt számos válságon átestek, de mindig hűek maradtak hagyományaikhoz, miközben alkalmazkodtak az új kihívásokhoz.
Franciaországban ezzel szemben másképp értelmezik a változást, ahol személycserék helyett inkább a nevet változtatják meg. A gaullista párt 1945 óta 12 névcserén esett át. Legtöbbször a belső rivalizálást elrejtendő, vagy pedig választási számításból, valamifajta megújulásban bízva. Strauch-Bonart úgy véli, hogy ez az egyáltalán nem konzervatív hozzáállás a francia politika lényeges vonásának a tünete, miszerint nem létezik politikai és szellemi hagyományként francia konzervatizmus.
A nemzetközi sajtó ugyan használja a konzervatív szót a francia jobboldallal kapcsolatban, de belföldön nincs olyan politikus, aki ezt magára nézve használná. Franciországban ez a szó hiányzik a politikai szótárból, sőt, mi több, egy sértéssel ér fel. A „conservateur” egy politikai tabu, írja Strauch-Bonart. Nemcsak politikai, hanem intellektuális értelemben is. Strauch-Bonart megemlít egy esetet, amikor egy francia értelmiségivel készített interjút, akit egyértelműen a konzervatívokhoz sorolnánk be. Az interjú alanya azonban tagadta, hogy konzervatív lenne. Szerinte ugyanis keresztény meggyőződése a jelenlegi környezetben túlságosan is forradalmivá teszi. Strauch-Bonart szerint azonban az illető csak játszott a szavakkal, hogy elkerülje a valóságot.
A franciák konzervatizmussal szembeni gyanakvása teljesen megérthető, véli Strauch-Bonart. A francia forradalom a franciákat egy olyan kérdés elé állította, ahol nem volt kompromisszum. Választaniuk kellett a monarchista múlt és a demokratikus jelen között. Az első konzervatívok a monarchisták voltak, akik elutasították a forradalmat. Később, III. Napóleon után nagyrészt alkalmazkodtak az új politikai rendszerhez. Azonban még a XIX. század végén is voltak ellenforradalmárok, amikor már a köztársasági forma egyértelműen bevált. Ezek a monarchisták és reakciósok lényegileg antiliberálisok voltak, és nem tudták elfogadni, hogy a francia társadalom nem volt képes túlélni régi formájában. Ez a hozzáállás végül a partvonalra szorította őket, ahol egyre kevesebben lettek és még inkább radikalizálódtak. A 20. században Charles Maurras antiszemita szélsőségeiben találtak menedéket, de ez a vonal szerencsésen kihalt a második világháború végén, amikor a revansista jobb lényegi vonásai lelepleződtek.
Ez az oka annak, hogy napjainkban, ha valaki konzervatívnak vallaná magát, nincs lehetősége egy olyan gazdag politikai és szellemi hagyományhoz hasonlítania magát, mint amilyen a brit konzervatívoké. A brit konzervatívok, akik léteznek politikailag és intellektuálisan is, el tudják helyezni magukat egy filozófiai tradícióban. Még akkor is, ha a létük nem egy hitvallás vagy egy doktrína, hanem inkább egy beállítódás, ahogy Oakeshott mondta.
A vitatható francia jobboldali hagyomány azt is jelenti, hogy nem is létezik francia konzervatimus, mint kulturális fogalom? − teszi fel a kérdést Strauch-Bonart. Közelebbről megvizsgálva a helyzet még bonyolultabb. A francia jobboldal, mint Nagy Britanniában is, nem egységes. Nagy része szánalmasan próbálja utánozni a progresszíveket és a megújulást és a reformokat dicsőíti, miközben kormányra kerülve semmit sem csinál.
Aztán vannak néhányan, akik őszintén progresszívek, és néhányan pedig csak divatból. Egy további kisebb részük pedig jóval konzervatívabb. Sarkozy beszéde a Republikánusok gyűlésén mindent tartalmazott, ami kedves a konzervatív szíveknek. Kritizálta az egalitarizmust, dicsérte a meritokráciát és a vállalkozó szellemet, továbbá hangsúlyozta a család értékeit. Strauch-Bonart szerint ez még nem jelenti azt, hogy Sarkozy konzervatívvá vált volna. Politikus és pártja csupán valami olyasmit fejezett ki, ami sokkal sokkalta közelebb áll a konzervatizmushoz, mint régebbi mondanivalójuk.
Néhány angolszász elemző a névcserét annak a jelének látta, hogy a francia jobboldal és az Amerika-barát Sarkozy az egyesült államokbeli párjukhoz közelednének. Strauch-Bonart szerint ez a megközelítés téves. Ugyanis, ha a franciák azt mondják, hogy republikánus, a köztársaságot értik alatta, amely számukra az egyetlen politikai értelemben vett liberális hagyomány. Sarkozy a republikánus hagyomány kisajátításával egyszerűen csak a francia baloldalt akarta irritálni, annyira, hogy még egy bírósági pert is kockáztatott. Strauch-Bonart véleménye, hogy ha a köztársaságot kizárólag a francia ballal azonosítjuk, akkor elfelejtjük azt, hogy a Francia Köztársaság egy közös örökség még akkor is, ha a forradalom egy baloldali termék volt.
A huszadik század folyamán a mérsékelt jobboldal teljesen elfogadta a köztársaságot. Ez a folyamat de Gaulle elnöksége és az Ötödik Köztársaság alatt csúcsosodott ki, ami lényegében a francia nemzetről és nemzeti büszkeségről szólt. Strauch-Bonart szerint ezzel párhuzamosan a progresszív baloldal beragadt abba a szerepbe, hogy az egyén jogait kijjebb és kijjebb tolta, ezzel feláldozva a köztársaságot az identitáspolitikák oltárán. Ezzel a köztársasági örökséget magára hagyták, amire így már más is igényt tarthat. A francia jobboldal a Republikánusok névvel nem Rousseau mellett foglal állást, hanem Jules Ferry mellett, aki az 1880-as években kétszer is miniszterelnök volt. Ebben a perspektívában érdemes megkülönböztetni a köztársaságot és a forradalmat. Utóbbi egy törés, az előbbi pedig egy stabil és biztos rendszer, írja Strauch-Bonart.
A francia jobboldal egy hozzá illő, mérsékelt tradíciót talált a köztársaságban. A köztársaságot azonban nem egyformán értelmezi a két oldal. A jobboldal a köztársaság alatt egy szigorú és kiválóságon alapuló rendszert ért, ami a köztársaság első megnyilvánulását jelenti. Ezzel szemben a baloldal még mindig egy permanens forradalomban hisz, amit most a gender és kisebbségi politikákra terjesztett ki. Ezzel szemben a jobb megtartaná a köztársaságot ott, ahol van. Ebben van a paradoxon, állítja Strauch-Bonart. Ugyanis ez a köztársaság egy konzervatív rendszer minden jegyét magán viseli, és ő maga képviseli a francia konzervatív hagyományt. A francia jobb csakis republikánusként tud szabadelvű lenni, és csakis régi vágású republikánusként tud konzervatív lenni.
Strauch-Bonart örülne, ha a francia jobboldal a konzervatív zászló alatt egyesülne. Azonban konzervatívként el kell fogadnia, hogy a francia jobb hagyományosan megosztott és változáspárti, még ha csak felületesen is. Továbbá, hogy ez a konzervatizmus inkább etatista, és jobban kapcsolódik a katolikus, mintsem a protestáns hagyományhoz.
Pál Benedek
